A heidelbergi Káté története, szerkezete, teológiája (Th Szemle 2013/2)
A Heidelbergi Káté a második
reformáció eredményeként keletkezett összegzése a helvét irányú reformáció
tanításának. Keletkezése idejére a reformáció első nemzedékének többsége már
elhunyt. Ursinus Zakariást életútja és tanulmányai alkalmassá tették arra, hogy
saját kora számára – és az utókornak is maradandó módon foglalja össze a Kálvin
neve által fémjelzett tanítást. Ebben Olevianus Gáspár és Kegyes Frigyes
mellett számos teológiailag is művelt munkatárs segítette. A Heidelbergi Káté
szerkezete, teológiája mögött felismerhető a reformáció tudósainak számos jeles
munkája. Az évfordulóra készülve mind külföldi, mind hazai egyházi körökben
konferenciák, publikációk és gyülekezeti rendezvények mutatják a Káté mai
megbecsülését is. Hazánkban a 80. kérdés-felelet körül kialakult vita számos
félreértésre adott okot, és emberi indulatokat szabadított el. Ez a cikk ezeket
igyekszik összegezni.
Der Heidelberger Katechismus ist die Summe der calvinistischen Reformation. Zum Zeitpunkt der Entstehung des Heidelberger Katechismus, war die
Mehrheit der Reformatoren der ersten
Generation bereits verstorben. Sein Lebenslauf und seine Studien befähigten Zacharias Ursinus seiner Zeit und der Nachwelt
die Lehren Calvins zusammengefasst und bleibend darzubieten.
Neben Caspar Olevian und Friedrich dem Frommen halfen ihm eine Reihe von
theologisch ausgebildeten Mitarbeitern.
Im Aufbau und in der Theologie des Heidelberger
Katechismus wird die Arbeit von bedeutenden Gelehrten
der Reformation kenntlich. In
Vorbereitung auf das Jubiläum
2013 zeigen sowohl ausländische als auch inländische kirchliche Konferenzen, Publikationen
und Veranstaltungen, dass der Katechismus noch heute
sehr geschätzt wird. In Ungarn ist die Antwort auf die 80. Frage
Ursache vieler Missverständnisse und Emotionen. Dieser Artikel versucht, sie zu fassen.
- Keletkezés
A Heidelbergi
Káté hátterében fontos látnunk először is a kort, amelyben keletkezett. A
reformáció első generációját képviselő személyek többsége 1563-ra elhunyt: U. Zwingli
(1484-1531) – Zürich reformátora; M. Luther (1483-1546) – Wittenberg és
Németország reformátora; F. Melanchton (1497-1560) – Luther munkatársa és az
Ágostai Hitvallás és annak Apológiájának szerzője; M. Bucer (Butzer)
(1491-1551) – Strasbourg reformátora; W. Capito (1478-1541) – bázeli professzor
és strasbourgi prédikátor; J. Oecolampadius (1482-1531) – Bázel reformátora; O.
Myconius (1488-1552) – zürichi tanár, majd bázeli professzor és lelkipásztor; J.
Lasco (Jan Łaski) (1499-1560) – Erasmus közeli barátja majd Emdenben
Kelet-Frízland reformátora, később a Londoni Stranger Church szuperintendense,
végül lengyel hazája reformációjának segítője; P. Martire Vermigli (Piero
Mariano Vermigli)(1499-1562) – menekült olasz reformátor, strasbourgi, oxfordi,
majd zürichi professzor; L. Jud (Keller) (1482-1542) – Zwingli legközelebbi munkatársa;
B. Haller (1492-1536) – Bern reformátora. Akkor még élt: G. Farel (1489-1565) –
Bern, Genf és Neuchatel reformátora; J. Kálvin (1509-1564) – Genf reformátora; P.
Viret (1511-1571) – Farel, majd Kálvin munkatársa Genfben; H. Bullinger (1504-1575)
– Zwingli utódja Zürichben. Ez már jelzi, hogy nem ez volt az első hitvallás a
reformáció idején, hanem voltak előzményei.
Meghatározta
az eseményeket az a tény, hogy Európa ekkor már túl volt az 1555. szeptember
25-i Augsburgi Vallásbékén. Az Ágostai Hitvallást követők a katolikusokkal
együtt a bevett vallások között szerepeltek ettől kezdve. A döntés a kegyúr
kezében volt, amit összegez a később keletkezett tömör megfogalmazás: Cuius regio – eius religio! Csakhogy ez
a vallási béke nem vonatkozott a reformáció más irányzataira, így a helvét
irányba fordulókra sem.
A Katolikus
Egyház megújulását szolgáló Tridenti Zsinat éppen 1563-ban tartotta utolsó
üléseit. Számos döntés már megszületett korábban, így a zsinat által képviselt
teológiai irány ismert volt. Az első ülésszak 1545. december 13 – 1549.
szeptember 14-ig tartott. A második ülésszak 1551. május 1 – 1552. április 22
között zajlott le. A harmadik ülésszak pedig 1562. január 18 – 1563. december 4-ig
ülésezett.
A döntések pápai
megerősítése és hivatalos kihirdetése pedig csak 1564. január 26-án történt
meg.
Míg a
katolikusok rendezték soraikat a protestánsok egyre több irányba húztak szét. Elkezdődtek
a reformáció belső vitái. Nem csak az újrakeresztelő anabaptistákkal, és az szentháromságtagadó
antitrinitáriusok ellen, hanem a reformáció fő irányainak képviselői között is.
Gondoljunk az úrvacsora vitákra (1524-1529), vagy a predestináció és az
extracalvinisticum kérdésére.
A kor után
a
hely sem közömbös a Káté létrejötte kapcsán. A Pfalzi
Választófejedelemség korabeli központja Heidelberg volt, ahol elkezdődött a
„második reformáció”.
Ez alatt azt érti a mai
szakirodalom, hogy a katolikusból evangélikussá lett város, vagy tartomány a
reformáció másik ágához csatlakozott. A Német-Római Császárságban Pfalz
példáját először Brandenburg követte, majd több fejedelemségben lejátszódott
hasonló változás. Magyarországon is megfigyelhető ez a jelenség,
legmarkánsabban Erdélyben, ahol Dávid Ferenc vezetésével először Luther
tanításáról a svájci reformáció tanítására tért a többség, majd néhányan
követték őt az antitrinitárius nézeteket valló unitárius közösségbe is.
A keletkezés
szempontjából talán mégis
a szerzők a legfontosabbak. A Káté
III. Frigyes ajánlása szerint a helyi teológia tanárainak, a
választófejedelemség vezető lelkészeinek és tudós prédikátorainak „
tanácsával és hozzájárulásával” jött
létre. Az elveszett jegyzőkönyvek tudnának választ adni arra, hogy kik voltak
ők név szerint, és mennyiben járultak hozzá a Káté végleges szövegéhez. Ursinus
Zakariás vezető szerepe viszont mára közismert ebben a munkában.
Nagy segítségére volt
Ursinusnak mindenképpen Olevianus Gáspár, aki tanszék elődje és a fejedelem
egyházi ügyeinek fő tanácsadója, valamint gyakorlati ügyekben járatos szervező
ember volt.
Ursinus
Zakariás
(Eredeti nevén: Zacharias
Beer; Breslau, ma: Wroclaw, 1534. július 18. - Neustadt an der Hardt, 1583.
március 6.) a lutheri reformációt követő patríciusok és tudós humanisták
környezetében nevelkedett. 1550. április 30-án érkezett a Wittenbergi Egyetemre,
ahol 1557-ig tanult Melanchthon tanítványaként és pártfogoltjaként, ami
jelentősen meghatározta további fejlődését. A hét év alatt több úrvacsoravita is
lezajlott az egyetemen, ami felkeltette érdeklődését nemcsak az úrvacsorakérdés
tanulmányozása iránt, hanem a külföldi protestantizmus megismerése iránt is.
1557-ben peregrinációs útra indult. Heidelberg, Strasbourg, Bázel, Lausanne
után Genfbe érkezett, ahol Kálvin erőteljes egyéniségének és tanításának hatása
alá került. Lyonban és Orleans-ban héber nyelvtudását tökéletesítette. Ezek
után Zürichbe ment. 1558-60 között pedig szülővárosa gimnáziumában tanított, de
az úrvacsoráról kiadott kálvini elveket valló pamfletje miatt távoznia kellett
a lutheránus városból. Először Wittenbergben próbálkozott, majd Zürichbe tért
vissza, ahol a svájci reformáció kiforrott képviselőjévé vált. Innen hívták meg
Heidelbergbe 1561-ben. Frigyes - Olevianus tanácsára - Vermigliust szerette
volna meghívni, de ő öregségére hivatkozva, nem fogadta el a meghívást. Hanem maga
helyett fiatalabb barátját, Ursinust javasolta, aki 1561. október 13-án el is
foglalta hivatalát. A Heidelbergi Káté megírása előtt Ursinus két nagyobb és
két kisebb munkát publikált Heidelbergben, mindegyik az 1562-es év folyamán
keletkezett: a
Catechesis minor, a
Summa theologiae (vagy ahogy a kutatók
később elnevezték: a
Catechesis major),
a Jézus Krisztus közbenjáró tisztéről írt doktori disputáció, valamint egyetemi
székfoglaló beszéde, amely „
Az egyházi
tanítás feladatáról és módszeréről” szólt. Ursinus megjelenésre csendes,
visszahúzódó egyéniség volt, kortársainak vallomása szerint melankóliára is hajlamos.
Befelé forduló lélek, aki dolgozószobája csendjében termékeny irodalmi
munkásságot folytatott. 1563-ban, nem sokkal a Heidelbergi Káté megjelenése
után, az ő fordításában nyomtatták ki Heidelbergben Kálvin Genfi Kátéját. Tanítását
elsősorban a Főgimnázium (
Collegium
sapientiae) katedráján fejthette ki, majd az egyetem Dogmatika (
Loci communes) tanszékén, 1563-tól
kezdve pedig folyamatosan a Szentlélek-templomban tartott kátéprédikációs
sorozataiban. A nehéz és fárasztó munka hamar felőrölte erejét, s ezért 1568 februárjában
le kellett mondania dogmatika előadásairól. Kegyes Frigyes halála után távoznia
kellett az ideiglenesen újra lutheránussá váló Heidelbergből. Neustadt an der
Hardtban telepedett le, ahol 1576-tól az ottani kollégiumban tanított és folytatta
irodalmi munkásságát. Műveit csak halála után jelentették meg. A Kátéhoz írt
terjedelmes teológiai magyarázata (
Explicationes
Cathecheticae) több nyelven számos kiadást megért.
Olevianus
Gáspár
(Eredeti nevén Caspar
Olevig;
Trier, 1536. augusztus 10.
– Herborn, 1587. március 15.) jómódú polgári család sarja. Párizsban és más
francia egyetemeken jogot, majd 1556-tól Genfben, Kálvin tanítványaként,
teológiát tanult. 1557-ben doktorátust szerzett polgári jogból. Majd Zürichben
tartózkodott. Tanulmányai befejeztével 1559 júniusában visszatért szülővárosába,
ahol filozófiát és latint tanított, s augusztus 10-én elmondta első
prédikációját is. Október 11-én viszont a hazatérő fejedelem társaival együtt
letartóztatta. A tízheti trieri fogságból, és valószínűleg a mártírhalálból
váltotta ki őt december 19-én, másik öt protestáns fejedelem támogatásával,
III. Frigyes, és bízta meg Heidelbergben a
Collegium
Sapientiae, valamint az egyetem Dogmatikai (
Loci Communes) tanszékének vezetésével. Mindkét tisztségben Ursinus
követte őt. Olevianus 1562-től a városi gyülekezet Peterskirche templomának
lelkésze és szuperintendens lett. A gyakorlati lelkipásztori munka jobban
vonzotta, mint a teológiai tanszék, mert ezen a területen szervező készségét
jobban tudta érvényesíteni. Alapvetően bátor és agilis ember volt. Olevianus
teológiája Kálvinhoz áll közel. Ezt mutatja nemcsak a 80. kérdés megfogalmazása
az úrvacsora és a mise éles szembeállításával, hanem maga az egyházi
rendtartás, amely egyértelműen magán viseli Olevianus keze nyomát. Az, hogy a Káté
gondolatmenete és központi üzenete alkalmazást nyert minden istentiszteleten és
az egész gyülekezeti életben, a Kálvin iskolájában járt Olevianus egyéniségének
köszönhető. Olevianus teológiai munkásságának központi kérdése Isten szövetsége
volt. Ennek a tanításnak az alapjait Zürichben sajátította el, s azzal fejlesztette
tovább, hogy bevezette a „kegyelmi szövetség” kifejezést. A kegyelmi szövetség
a teremtésben nyert szövetséget váltotta fel. Az Ószövetségben ismert ugyan a
törvény alatti szövetség fogalma is, de Olevianus szerint ez nem több, mint az
Izráel számára sajátosan kötelezővé tett természeti szövetség. Coccejus János,
a szövetség-teológia atyja, úgy hivatkozik Olevianusra, mint ebben a tanításban
egyik előfutárára. A kegyelmi szövetség tana a Kátéban nem jutott kifejezetten
szóhoz, de közvetve igen: nagymértékben meghatározta a Krisztus közbenjáró
voltáról szóló gondolatot. Kegyes Frigyes halála után a Szentlélek-templom
lelkészét Herbornba hívták lelkésznek, majd az ott felállított teológiai főiskola
(Hohe Schule) első tanára lett. Isten kegyelmi szövetségéről szóló főműve
Genfben jelent meg 1585-ben.
III. Kegyes
Frigyes
(1515-1576) pfalzi
választófejedelem részvételéről kevés adatunk van a Káté megszövegezésével
kapcsolatban. Az 1563 januári és novemberi kiadások előszava mellett a 80.
kérdés beiktatását is neki tulajdonítják, még akkor is, ha a fogalmazás az
Olevianusé. Ezen kívül, saját szavai szerint, „némely javításokat” alkalmazott a
Kátén. Hogy mik lehettek ezek a némely javítások, azt közelebbről nem tudjuk,
viszont közismert, hogy a 78. kérdésnek Frigyes adta meg végleges formáját. A
fejedelem fő érdeme azonban a Káté és az egyházi reform kezdeményezése,
patronálása és országos érvényesítése – fejedelmi tekintélye révén. Van, aki
egy ügy politikai sakk-húzásnak tekinti a saját hitvallás kiadását. Frigyes 1515-ben
született a pfalzi-pomerániai II. János herceg legidősebb fiaként. Előkelő,
katolikus nevelésben volt része. 1537-ben feleségül vette az evangélikus
őrgrófleányt, Maria von Brandenburg-Kulmbach-ot, akinek hatására tanulmányozni
kezdte a Szentírást és átfogó bibliaismeretre tett szert, és személyes hitre
Jézus Krisztusban. Egyik fejedelmi kortársa azt mondta neki: „
Fritz, te mindnyájunknál kegyesebb vagy”.
Ezért vonult be a történelembe
Kegyes
Frigyesként. Melanchthont sokra becsülte, és a tanácsát gyakran kikérte.
1557-től a pomerániai hercegi trónon II. Frigyesként irányította tartományában
a lutheri reformációt. Heidelbergbe kerülve lutheránusként kezdte meg uralkodását,
de Melanchthon követői és a svájci reformáció hívei egyaránt várakozással
tekintettek rá. Ő kereste volna a békességet, de a két párt képviselői nem
tudtak megegyezni. Az úrvacsora vita még elmélyültebb tanulmányozásra késztette,
hogy egyéni ítéletet tudjon alkotni a vitás kérdésekben. Bár saját bevallása szerint
Kálvint sohasem olvasta, mégis eltávolodott a szigorú lutheri iránytól, és a
reformátusok mellett döntött, akiket ettől kezdve pártfogolt.
Név szerint
ismerjük még Thomas Erastus, orvost, aki éles teológiai látásával szintén részt
vett a Káté megfogalmazásában – ő Svájc németajkú részét képviselte.
Valamint fel tudunk még
sorolni olyan személyeket, akik abban az időben a városban tevékenykedtek. A
Heidelbergben munkálkodó első kálvinista: Boquinus Péter a francia származású újszövetséges
és Diller Mihály - ők
ketten Olevianusszal a fejedelem teológiai tanácsosai és udvari prédikátorok. A
konvertita zsidó Tremellius Immánuel az Ószövetségi Tanszéken, aki Kálvin
Institutio-ját héber nyelvre fordította.
A cseh Zuleger Vencel
világi tanácsos;
Eheim Kristóf jogász és fejedelmi tanácsos, Dathenus Péter egy németalföldi
gyülekezet lelkésze, aki Pfalzban talált menedéket; valamint Girolamo Zanchi
itáliai emigráns.
Az
első kiadás elején található
III. Frigyes
1563. január 19.-én
kelt előszava, amely eredetileg a
választófejedelemnek a Kátét elfogadó gyűléshez intézett beszéde volt, a dátum
pedig az az időpont, amikor elmondta az uralkodó. Ez alapján állítják számosan,
hogy ekkor jelent meg először, de az újabb kutatások szerint az első példányok
csak 1563. március elején hagyták el a nyomdát.
Ennek az első, német
nyelvű kiadásnak a címlapján ez olvasható:
Catechismus
oder Christlicher Unterricht wie der in Kirchen und Schulen der Churfürstlichen
Pfalz getriben wirdt. Heidelbergben, Johannes Meyer nyomdája készítette el
a tartomány lelkészeinek egyetértését bíró Kátét. A jelenlegi 129
kérdés-feleletből csak 128 kérdés-feleletet tartalmazott, mert a 80. kérdés még
nem szerepelt benne, s a 30. és az 57. kérdés-felelet sem a ma ismert szöveggel
hozta ez a kiadás. A kérdés-feleleteket még nem számozták meg, hanem csak
párbeszédes formában közölték.
További
fontosabb kiadások: A második, bővített kiadás, amelyet már áprilisra
összeállítottak, németül, Heidelbergben jelent meg, már 129 kérdés-felelet
szerepelt benne - sorszámozással, de a 80. kérdésben még nem volt ott a „
vermaledeite Abgötterei” kitétel. A harmadik
kiadás 1563 novemberében németül jelent meg az Istentiszteleti rendtartás részeként.
Ez lett a német nyelvű
Textus receptus.
A 80. kérdés-felelet szövege elnyerte végleges formáját, s a 30. és az 57.
kérdés-felelet is tartalmazza a Tridenti Zsinatra adott válaszokat. Ebben már
megtalálható az 52 úrnapjára való felosztás is. A latin verziót 1563 áprilisában,
a második kiadásról készítette Josua Lagus és Lambert Ludolph Pithopoeus, két
Heidelbergben tanuló diák. Nem szolgai fordítása a német nyelvű káténak, van
ahol bővebb, van ahol szűkszavúbb, sok helyen finomít az eredeti szövegen. A
bibliai utalásokat is kiegészítik a Vulgata alapján. Ezt küldték meg a
betegséggel küszködő Kálvinnak, akiről feljegyezték, hogy felolvasása után
„egész nap ragyogni látszott az arca az örömtől”. Bullinger pedig a „legjobb
káténak” nevezte „amit valaha is olvasott”. 1576-ban jelent meg az első
rövidített átirat, konfirmandusok számára,
amit azóta számos „Kis
Káté” követett.
A Káté ógörög verziója 1597-ben
jelent meg Frederik Sylburgius fordításában. Fontos az újszövetségi szavak,
kifejezések, gondolatok egyértelmű felismeréséhez. Tekintettel arra, hogy a 700
bibliai utalás 75%-a újszövetségi,
s gyakran ószövetségi
igehelyeket is az újszövetségi citátumokból idéz – ószövetségi utalás nélkül!
Érdekesség, hogy már
Tremellius Immánuel elkészítette a héber fordítást, amit Szenci Molnár Albert
is említ 1607-es Kis Káté kiadásában.
- Recepciója
Német
nyelvterületen: A Heidelbergi Káté pozitív fogadtatását és gyors
elterjedését vetítette előre, hogy már a megjelenés évében kiadtak egy szász
nyelvjárású átiratot. Az 1566-os ágostai birodalmi gyűlésen, amely a református
egyház és a Heidelbergi Káté számára hasonló jelentőségű, mint az 1530-as
országgyűlés a lutheránusok számára, a III. Frigyes választófejedelem a
következő szavakkal kelt „kátéja” védelmére a lutheránus fejedelmekkel és Miksa
császárral szemben, akik megpróbálták rávenni, hogy vonja azt vissza: „Ami az én katekizmusomat illeti; ahhoz én
ragaszkodom, és érte kezeskedem. Ez a széljegyzetekben a Szentírás
fundamentumaival oly erősen fel van fegyverezve, hogy megdönthetetlen maradt;
és bár egynémely teológusok megpróbálták, mégis alul maradtak, és reménységem
szerint Isten segítségével ezután is megdönthetetlen marad.” Frigyes
1576-ban bekövetkezett halála után ismét lutheránus fejedelem ült a trónra, s
ezzel Pfalzban a kálvini reformáció egy időre megtorpant, de más német
területen pedig éppen a Heidelbergi Káté alapján terjedt, mint például: Sayn-Wittgenstein-ben,
Nassau-Dillenburg-ban, Bentheim-Tecklenburg-ban, Frankfurtban, Herbornban.
Európa
további nyelvterületein: Holland: 1563-ban két különböző holland
fordítás hagyta el a nyomdát. Az 1566-os Holland Hitvallást 1571-ben felváltotta,
és a Dordrechti Kánonokkal együtt hivatalos hitvallásuk lett.
Francia,
angol,
belga és
dán fordításokat említ Szenci Molnár Albert 1607-ben, de
tudjuk, hogy
skót, l
engyel és litván fordítások is készültek, s
használták a saját hitük alátámasztására az ott élő reformátusok.
Magyarországra
már 1564-ben megküldték a Kátét a heidelbergi professzorok a kolozsvári
reformátusoknak az evangélikusokkal folytatott disputákhoz. 1566-ban
Marosvásárhelyen tartott zsinat Dávid Ferenc és Blandrata György ösztönzésére arról
határozott, hogy az egyházban használt Heidelbergi Kátét antitrinitárius
szellemben át kell dolgozni, s még abban az évben meg is jelent
Catechismus Ecclesiarum Dei címmel
latinul (A Heidelbergi Káténak ez az első magyarországi kiadása). A 129
kérdés-feleltből 136 lett, az eredeti kérdésekből 103 maradt változatlan, de
úgy, hogy 7-et 14-re bontottak; 26 kérdés-feleletet kihagytak (köztük az
1-25-öt a 23. kérdés kivételével); a 35. (Fiú fogantatása) és a 44. (pokolra szállás)
kérdés-feleletet teljesen átdolgozták.
Az 1567. évi Debreceni
Alkotmányozó Zsinat a II. Helvét Hitvallás mellett megnevezi a Kátét is egyházunk
hitvallásaként.
Ugyan Syderius János 1597-ben megjelent Kátéja az első időkben népszerűbb volt
a Heidelbergi Káténál, de ezt főleg az iskolai vallásoktatásban használták, bár
soha nem lett hivatalos szimbolikus könyvünk, két évszázad alatt mégis 20
kiadást élt meg. A protestáns ortodoxia a puritanizmussal vívott harcában
fedezte fel a Heidelbergi Kátét. 1619. évi Sóki Zsinat (Felsődunamellék)
elrendelte, hogy a Heidelbergi Kátét az iskolákban magyarul és latinul tanítani
és magyarázni kell: „
A Heidelbergi Kátét
hétköznapokon a reggeli órákon mindennap könyv nélkül el kell mondani.” Az
1630. évi Pápai Zsinaton a dunántúliak rendelték el, hogy: „
minden iskolában a tanulóknak nagy gonddal
csepegtessék lelkekbe a Heidelbergi Kátét”. Erdélyben is 1630-tól vezették
be az iskolákban a Heidelbergi Káté tanítását. Az 1645. évi Szatmárnémeti
Nemzeti Zsinaton már egyházunk hivatalos hitvallási irataként szerepel a
Heidelbergi Káté. 1780-ig csaknem 30 magyar nyelvű kiadás jelent meg. Ez
50-60.000 példányt jelent a 2-3 millió lakosú Magyarországon – a nép kátéja
lett.
1779-ben Pozsonyban a
katolikus nyomda kiadásában jelent meg egy „sok ferdítést és kihagyást”
tartalmazó Heidelbergi Káté, amit a Helytartótanács tovább csonkított és átdolgozott,
s csak így engedélyezte további kiadását a reformátusoknak.
A XIX. század elején a Káté
így jelenhetett meg. Erdős József kiadása ebből a helyzetből jelentett kiutat,
és hozta el a Heidelbergi Káté reneszánszát.
Román nyelvre 1648-ban I.
Rákóczi György erdélyi fejedelem rendelkezésére Fogarasi István lugosi
prédikátor fordította.
Szlovák nyelvre fordította 1937-ben Balázs János
lastomiri református lelkész Erdős József magyar nyelvű Kátéját.
Európán
kívül: Holland gyarmatosítók, bevándorlók hatására honosodott meg Afrikában,
Észak-Amerikában és Délkelet-Ázsiában.
- Szerkezete
Történelmi
örökség: A ókori keresztségi katekhézis része volt az életszabályok és
az Újszövetség megismertetése mellett a hitvallás és a Miatyánk magyarázata. A
gyermekkeresztség általánossá válása után Nagy Károly kötelezte birodalmában a
szülőket és keresztszülőket, hogy oktatásban részesüljenek ugyanebből a
tananyagból. 1215-től kezdve az évenkénti kötelező gyónás bevezetésével a
katekézis része lett a tízparancsolat is, mint a bűnbánati gyakorlat része. A
középkorban nem volt egyházilag szervezett ifjúsági oktatás. Husz János
követői, a Cseh Testvérek a XV. században bevezették az ifjúsági oktatást, mint
az úrvacsorai előkészület részét. A humanista iskolareform szintén kidolgozott
vallási tananyagot. A könyvnyomtatás révén ezek Európa szerte elterjedtek. A Cseh
Testvérek 1502. évi ifjúsági kátéja 1522-ben németül is megjelent.
Gondolatmenete:
A Heidelbergi Káté alapvetően a Római levélre épül: az ember bűnös voltáról a
Róm 1,18-3,20 alapján (3-11. kérdés); a megváltásról a Róm 3,21-11,36 alapján
(12-85. kérdés); és a háláról a Róm 12,1-16,27 alapján (86-129. kérdés). Bevezetés
(1-2), I. Rész: Az ember
nyomorúságáról (3-11). II. Rész: Az
ember megváltásáról (12-85. benne: Az ember megváltásáról 12-25, Az Atya
Istenről 26-28, A
Fiú Istenről 29-52, A
Szentlélek Istenről 52-64, A
sákramentumokról 65-68, A
szent keresztségről 69-74, Az Úr szent vacsorájáról 75-85). III. Rész: A háládatosságról
(86-129. benne: A háládatosságról 86-115, Az imádkozásról 116-129)
- Teológiája
„Trost
im Elend” – „Vigasztalás a nyomorúságban” hangzik a Káté tömör
összegzése, amit a Szentírásban is megtalálunk: „
Ez a vigasztalásom nyomorúságomban, mert beszéded megelevenít engem.”
Zsolt 119,50.
Ezen a nyomvonalon haladnak más modern értékelések is „
ein Bekenntnis zur Freiheit”
A szabadság hitvallása
a Heidelbergi Káté, mert belső szabadságról beszél a
bosszútól, a gyűlölettől
és nyomorúságtól
való felszabadulást helyezve előtérbe.
Elkötelezett
a szabadság mellett.
Teológiai
hátterében a szerzők
szándéka szerint először Szentírás fedezhető fel. Hiszen a bibliai utalásokat a
kérdés-feleletek után be is illesztették. Ami azt üzeni minden olvasónak, hogy
a különböző kérdésekre az Isten igéje alapján ad választ a Káté. Az egyházatyák
örökségéből felismerhető Ágoston tanítása az eredendő bűnről, a kegyelemről,
valamint az óegyház egyetemes zsinatainak döntései a szentháromságtani, és
krisztológiai kérdésekben. A középkori teológiából az tűnik szembe az
olvasónak, hogy Canterburyi Anselm:
Miért
lett Isten emberré című művének nem csak
gondolatmenetét, hanem teológiáját, sőt itt-ott megfogalmazását is átvette a
Káté 6-18. kérdés-felelete:
-
I. Könyv 24. Az ember nem lehet boldog, amíg nem adja
meg Istennek, amivel tartozik, és még erre való képtelensége sem menthető. II.
Könyv 1. Isten az embert igazságosnak teremtette, hogy boldog legyen. II. Könyv
2. Ha
nem vétkezett volna, nem halna meg. (HK 6. kérdés-felelet)
-
I. Könyv 22. Hogyan bántotta meg az ember Istent,
amikor megengedte a Sátánnak, hogy legyőzze? Nem tud elégtételt adni ezért. (HK
7. kérdés-felelet)
-
I. Könyv 12. Illik-e Istenhez, hogy pusztán
könyörületességből, a tartozás kiegyenlítése nélkül bocsássa meg a bűnt? (HK
10-11. kérdés-felelet)
-
I. Könyv 19. Az ember nem üdvözülhet, ha nem ad
elégtételt bűnéért. (HK 12. kérdés-felelet)
-
I. Könyv 20. Az elégtételnek a bűn mértékét kell
követnie, az ember pedig nem képes ezt önmaga megadni. (HK 13. kérdés-felelet)
-
II. Könyv 7. Ez a valaki szükségszerűen tökéletes Isten
és egyben tökéletes ember (HK 15. kérdés-felelet)
-
II. Könyv 8. Istennek Ádám nemzetségéből és szűz
anyától kellett emberré lennie. (HK 16. kérdés-felelet)
-
II. Könyv 9. Szükségszerűen csak az Ige és az ember
találkozik egy személyben. (HK 17-18. kérdés-felelet)
Azt, hogy a
reformáció korábbi káté irodalmát is jól ismerte a szerző már M. A. Gooszen és
A. Lang
kritikai szövegkiadásai is
felhívták a figyelmet. Az előbbi kilenc, míg az utóbbi négy, 1563 előtt
megjelent kátéval hasonlítja össze a Heidelbergi Káté szövegét. Mindkettő
bemutatja Ursinus két korábbi kátéját. Lang közli Leo Jud
Zürichi Katekizmusát (1534), valamint Jan Łaski londoni
segítőtársának Microniusnak 1552-es kátéját, mint amelyeknek szövege a
Heidelbergi Kátéhoz nagyon közel állnak. Gooszen Leo Jud egy másik kátéját is
felveszi összehasonlító elemzésébe, az 1535-ös Nagyobb Katekizmust, valamint Bullinger
egy latin nyelvű kátéját, Kálvin Genfi Kátéját, két angol nyelvű kátét, amelyet
az üldözött németalföldi gyülekezetek is használtak, és végül az emdeni
gyülekezet kátéját (1554). Természetesen a sort lehetne folytatni, hiszen a
reformáció első fél évszázadának bőséges volt a káté irodalma, s ezek
tartalmilag egészen közel állnak egymáshoz. Semmiképpen nem hagyhatók ki a
vizsgálatból Luther kátéi sem, elsősorban a Kis Káté, és Johannes Brenz
württembergi kátéja, amelyek Pfalzban korábban használatban voltak. Ugyanígy
forrása lehet a Heidelbergi Káténak az Examen Ordinandorum és Melanchthon több
műve, amelyeket a hűséges tanítvány, Ursinus ha nem is szó szerint vagy
tudatosan, de tartalmilag továbbvitt a Heidelbergi Kátéba. Összegezve egyetérthetünk
Philipp Schaff gondolatával: „
A káté
egyesíti Kálvin erejét és mélységét – az ő elutasító modora nélkül, Melanchthon
bensőségességét és melegét – határozatlansága nélkül, Zwingli egyszerűségét és
tisztaságát – az ő hűvös józansága és a miszitikától való idegenkedése nélkül.”
Ha nem is lehet a Kátéban meglévő különböző hatásokat elkülönítve felismerni, az
tudható, hogy egy-egy tanítás megfogalmazása kire vezethető vissza. Az első
kérdésnél érvényesül a Heidelbergi Kátéban a Luther és Melanchthon hatása. Az ő
kátéik erősen gyakorlatias és lelkigondozói jellegűek. Ide vezethetőek vissza a
„
Mit használ nekünk?”, „
Mi további vigasztalást veszünk?” típusú
kérdések. A „vigasztalás” (
consolatio)
kifejezés kétségkívül melanchthoni eredetű. Az
Examen Ordinandorum 1552-es német kiadásában a
Trost (= vigasztalás) szó negyvenszer fordul elő. Melanchthon egyik
tanítványának 1547-es göttingai kátéja hasonló kérdéssel kezdődik: „
Mi vigasztal téged leginkább ezen a
földkerekségen?”. Ursinus két korábbi kátéja, szintén ezzel a kérdéssel
kezdődik: „
Mi életedben és halálodban
egyetlen vigasztalásod?” A Melanchthon által használt teológiai fogalmak
közül gyakran viszontlátjuk még a Kátéban Krisztus üdvajándékai jelölésére a
„jótétemények” kifejezést (20, 53, 60, 86). A kifejezés jól ismert Melanchthon
dogmatika tankönyvének sokat idézett tételéből: Krisztust megismerni annyi,
mint megismerni az ő jótéteményeit. Kálvin hatása a Káté beosztásában is
érvényesül, de különösen az Apostoli Hitvallás második bekezdésének értelmezésében
és a Tízparancsolat alkalmazásában. Ursinus kátéi az 1545-ös Genfi
Katekizmussal vannak a legközelebbi rokonságban. A legtöbb káté a középkorból
megörökölt „tananyagot” tetszőleges sorrendbe állította. Ilyen volt a korabeli
kátéirodalom nagy többsége, például Luther Kis Kátéja is. Kálvin kátéja, és
annak nyomán a Heidelbergi Káté is, az úgynevezett elemző káték közé tartozik.
Ezek a káték a hagyományos anyagot egységes rendszerben foglalják össze az
általánosan emberi és a sajátosan keresztyéni szempontok figyelembevételével.
Kálvin előtt az ilyen káték - a sorban az elsőség a Cseh Testvérek és a
valdensek kátéit illeti meg - egyik közös vonása az volt, hogy kiindulásuk
antropologikus: Mi vagy te? Ember vagyok. Kálvin is az embertől indul el, de
ezt a kiindulást úgy fogalmazza meg, hogy a tanító a gyermeket az élet célja
felől kérdezi ki. Ez a cél: Istent megismerni, azaz benne igazán hinni, neki
engedelmeskedni, őt imádni, és neki hálát adni. Ez a fő célkitűzés határozza
meg a Genfi Káté felépítését, s ebben követte Kálvint a Heidelbergi Káté is: a
hit kifejtése megelőzi a törvényt. A Heidelbergi Káté egyik legsajátosabb
értéke, a
nyomorúság-megváltás-hálaadás
címszavak alatt összefoglalt hármas felosztás is visszavezethető a reformátori
irodalom korábbi műveire. Ezt a hármas diszpozíciót követi már a
Catechesis Minor is, s Ursinus ezt
Melanchthontól tanulta, akinél a
törvény-evangélium-jó
cselekedetek szerkezet ismerhető fel. Míg Ursinus a
Catechesis Minor anyagát a fő gondolatmenet köré csoportosította,
amely a
nyomorúság-megváltás-hálaadás
hármas felosztásban közvetlenül bekerült a Heidelbergi Kátéba is, addig a
Catechesis Major fő gondolatmenete – a
szövetség-teológia – csak közvetve található meg a Kátéban.
Kikkel
áll szemben a Heidelbergi Káté és kikkel folytat nyílt vagy burkolt
polémiát? A Heidelbergi Káté – a második kiadásban betoldott 80. és az
átdolgozott 30. és 57. kérdés-feleletet kivéve – nem folytat nyílt polémiát
senkivel. Ehelyett a saját álláspontját fogalmazza meg pozitív formában. A kor
rajongói közül az anabaptistáknak
szól: A gyermekkeresztség
kérdésében a 74. kérdés-felelet. A különböző anabaptista csoportok tanításai: a
szociális egyenlőség; a Szentírással egyenlővé tett személyes kijelentés; a
felnőtt „hitvalló” keresztség; a szigorú egyházfegyelemben és elkülönülésben
megnyilvánuló megszentelt élet; a fegyverviselés és az eskü tiltása; a khiliazmus
– kisebb-nagyobb súllyal ugyan, de szintén megjelennek a Kátéban. Az antitrinitáriusoknak
szól: A Szentháromság kérdésében a 25. kérdés-felelet. A lutheránusokkal
szemben a mennybemenetel kérdésénél, Krisztus kettős természetével kapcsolatban
előjön az extra calvinisticum tanítása, mely szerint az Ige nem szűnt meg az
egyesülés után az emberi természeten kívül létezni; szemben az ubiquitas
tannal, mely azt képviseli, hogy Krisztus isteni és emberi természete mindenütt
jelen van (HK 47-48. kérdés-felelet). Az úrvacsora jegyeinek átlényegülése
mellett feltűnik a consubstantiatio tana is, mely Krisztus testének és vérének
szubsztanciája és a kenyér és bor szubsztanciája sákramentumi egymásmellett-létét
hirdeti az úrvacsorában; eszerint Krisztus teste és vére a szent jegyeknek „
in, mit und unter” található meg (HK 78.
kérdés-felelet). A katolikusokkal folytatott vita hagyta a legmélyebb nyomot a
Heidelbergi Kátén. A Tridenti Zsinat a reformáció tanítását hitújításnak
minősítette, és Róma megfogalmazta saját hitét, kiközösítette és átokkal sújtotta
azokat, akik azt nem fogadták el. Éveken át egymás után sorjázott a sok „
Anathema sit”. Ezekben a kérdésekben a
Heidelbergi Káté is állást foglalt: Isten Igéje a kijelentés a szent
hagyományok nélkül (19. 22. kérdés-felelet); Krisztus az egyedüli Közbenjáró, s
nem Mária, vagy a szentek (30. 102. kérdés-felelet); megigazulás egyedül
kegyelemből hit által cselekedetek nélkül (60-64. kérdés-felelet); sákramentumok
témakörében (66-82. kérdés-felelet); képek, szobrok, bálványok kérdése (97-98.
kérdés-felelet).
Maradtak
viszont
elhallgatott kérdések is a lutheránusokkal folytatandó
párbeszéd miatt. Ilyen a szövetség teológia. Mindkét szerző ismerte, vallotta,
képviselte – mégis csak elemeiben (A Káté felosztása, a megváltásról, Krisztus
hármas tisztségéről, az egyházról, a keresztségről és az úrvacsoráról szóló
tanítás) és közvetve található meg a Heidelbergi Kátéban. A másik az eleve
elrendelés:
Sem egy külön kérdésben, sem egy kérdés részeként nem jelenik meg – mégis ott
húzódik több kérdés hátterében (20. 32. 33. 54. 55. 58. 60.). Mindkét
témakörben maradt ránk írása a szerzőknek – tehát azt nem állíthatja senki,
hogy azért nem tették bele a Kátéba, mert ezzel nem értettek egyet.
Adódnak a ma
embere számára a kérdőjelek: A Heidelbergi Káté a saját korának kérdéseire
válaszolt – aktuális még ma is? Vannak olyan pontok, amelyek mentén némelyek
revízió után kiáltanak. A lélek halhatatlansága és a test-lélek szétválasztása a
feltámadásnál szerintük a platóni filozófia hatását mutatja, szemben a
Szentírás egységes emberképével (57. kérdés-felelet). Krisztus isteni és emberi
természetének túlságosan éles elválasztása még Barth szerint is „teológiai
üzemi baleset” (theologischen
Betriebsunfall) (47-48. kérdés-felelet). A 80. kérdés éles polémiáját sokan
bántónak tartják. A megigazulás kérdésében (60. kérdés-felelet) az
evangélikusok és a katolikusok már megegyeztek egy egységes formulában, amikor 1998.
június 25-én kiadták a Közös nyilatkozat
a megigazulás tanításáról az Evangélikus Világszövetség és a Katolikus Egyház
között – címet viselő egyezséget. Ez kimondta, hogy: „Közösen valljuk: Egyedül kegyelemből, Krisztus üdvözítő művébe vetett
hitben, nem saját érdemünk alapján fogad el minket Isten és kapjuk a
Szentlelket, aki megújítja szívünket, képessé tesz és felszólít jó
cselekedetekre.”
- Az évforduló előkészületei
2012-ben a MRE
Zsinata XIII. ciklus 11. ülésén elfogadta az új, mai magyar nyelven szóló
fordítást,
Erdős József fordításának revízióját. Amely folytatja az eddigi fordítások jó
hagyományait. Huszár Dávid (Pápa, 1577),
Szárászi Ferenc (Debrecen,
1604), Szenci Molnár Albert (külföldön 1607. konfirmációi célokra készült
kivonata a Heidelbergi Kis Káté nyomán), Erdős József (Lugos, 1884; 1891
Tiszántúli Egyházkerület hivatalos szöveggé teszi), Galambos Zoltán (Beregszász
1925, Komárom 1943), Tavaszy Sándor (Kolozsvár, 1930).
Új modern kommentár
is készül e cikk megjelenésével párhuzamosan a Heidelbergi Kátéhoz magyar
nyelven.
Gyakorlatilag
fontosak a magyarázatok. A kátémagyarázatos istentiszteletek a Kátéval
egyidősek, mert nem csak elméleti tudást kívántak vele közvetíteni a szerzők,
hanem gyakorlati útmutatást hitünk mindennapi megéléséhez. A XX. században még
voltak ennek hagyományai (Van Ostersee János Jakab: A Heidelbergi Káté ötvenkét
egyházi beszédben – Fordította: Antal Géza. 1-2. kötet. Debrecen, 1902; Csiky
Lajos: Kátémagyarázati imádságok. Debrecen 1903; Holland-Magyar Református
Bizottság: A Heidelbergi Káté magyarázatai ötvenkét egyházi beszédben. I-IV.
kötet. Hollandok írták, magyarok fordították, az egészet vezette: Sebestyén Jenő.
Bp. 1924. Káté magyarázatot írt többek között: Csikesz Sándor, Ecsedy Aladár,
Bereczky Albert, Békefi Benő, Viktor János, Bartha Tibor).
2013 A Hitvallás Éve. A
Heidelbergi Káté
népszerűsítése folyamatos a médiában: egyházi honlapokon, Reformátusok
Lapjában, rádióban… Valóban minden gyülekezet tehet valamit, például
Mit mond erről a Heidelbergi Káté? – előadássorozattal;
vagy tematikus filmklubok szervezésével; a Káté kérdéseinek közreadásával,
várva rá mai válaszokat… - ahogyan a
www.heidelberger-katechismus.net
német honlapon ajánlják. Ideje felismernünk, milyen kincs van a kezünkben
ahhoz, hogy a Heidelbergi Káté
újrafelfedezése elinduljon a hitoktatásban,
a konfirmációban, felnőtt katekézisben, istentiszteleteken…
Nem
feledkezhetünk el viszont a
botrányokról, a negatív sajtóvisszhangról sem, amelyek hazánkban, 2012-ben a 80.
kérdés körül keletkeztek. Arról, hogy történetileg később került be a
Heidelbergi Káté szövegébe ez a 80. kérdés-felelet, s hogy a keresztyén tanítás
megszokott mértéktartó kifejtését is kicsit megtöri ez a másik fél tanítását
minősítő megjegyzésbe torkolló kritika – már korábban volt szó. Olcsó megoldás
viszont az úrvacsora és a mise Kátébeli összehasonlítását azzal lesöpörni, hogy
elméletet vet egybe gyakorlattal. Hiszen ha esetleg ma már itt-ott nem is, de a
XVI. században még az elmélet egybeesett a gyakorlattal.
Érdemes egy kicsit harag
és indulat nélkül áttekinteni a 80. kérdés-feleletet magát. A Heidelbergi
Káténak a keresztségről és az úrvacsoráról szóló tanítása paralel módon van
felépítve: 69-75; 70-76; 71-77; 72-78; 73-79, 74-80 egyedül a 81.
kérdés-feleletnek nincs párja. Mondhatja valaki, hogy volt, de elvette a helyét
a 80. kérdés-felelet. Csakhogy míg a 74. kérdés-felelet az anabaptistákkal
polemizál, addig a 80. a
katolikusokkal, a 81. viszont senkivel! A 80. kérdés-felelet úrvacsoráról szóló
része tiszta összegzése a Káté korábban, a 75. kérdés-felelettől kezdve
kifejtett tanításának. A miséről szóló tanítás háttere pedig a következőképpen rekonstuálható.
A Tridenti Zsinat 22. ülésén, 1562. szeptember 17-én elfogadott
Kánonok a
legszentebb miseáldozatról 1.
kánonja kimondja: „
Ha valaki azt
állítaná, hogy a szentmisében Istennek nem igazi és tulajdonképpeni áldozatot
mutatnak be, vagy, hogy e szertartás nem más, minthogy magunknak Krisztust
vesszük táplálékul: legyen kiközösítve.”; a 2. kánon azt mondja ki, hogy „
Ha valaki azt állítaná, hogy ezen szavakkal:
„Ezt tegyétek az én emlékezetemre” [Lk 22,19; 1Kor 11,24] Krisztus nem tette az
apostolokat papokká, avagy nem is rendelte, hogy ők és a többi papok is
átváltoztassák az Ő testét és vérét: legyen kiközösítve.”; a 3. kánon pedig
kimondja: „
Ha valaki azt állítaná, hogy a
szentmise áldozata csakis dicséret és hálaadás, vagy csupán visszaemlékezés a
kereszten történt áldozatra, és nem engesztelő áldozat; vagy hogy csak annak
használ, aki veszi; és sem élőkért, sem halottakért, sem azok bűneiért,
büntetéseikért, elégtételükért, és más szükségleteikért nem szabad felajánlani:
legyen kiközösítve.”.
Ennek a három kánonnak az
összegzését adja a Heidelbergi Káté a következő mondatban: „
az élők és a holtak bűnei nem bocsáttatnak
meg a Krisztus szenvedéséért, hacsak érettük a misemondó papok naponként nem
áldozzák meg Krisztust”. Ezt az állítást igazolja Ursinus a Kátéhoz írt
kommentárjában,
amikor a szentmise következő két kánonjára hivatkozik. A hagyományos római
rítusú szentmise kánonja –
Offertorium):
„
Fogadd el, szent Atya, mindenható örök
Isten, ezt a szeplőtelen áldozatot, melyet én, méltatlan szolgád, felajánlok
neked, élő és igaz Istenemnek, számtalan bűnömért, sértéseimért és
hanyagságaimért: fölajánlom minden itt körülállókért, sőt minden keresztény
hívőkért, élőkért és holtakért, hogy nekem és nekik üdvösségünkre váljék az
örök életre. Amen.”.
Megemlékezés az élőkről:
„
Emlékezzél meg, Urunk, szolgáidról és
szolgálóidról: N. N.-ről, és minden itt jelenlevőről, kiknek hitét ismered és
áldozatos lelkét tudod, kikért neked bemutatjuk, vagy akik neked bemutatják ezt
a dicsőítő áldozatot magukért és minden hozzájuk tartozókért, lelkük
váltságára, lelki üdvösségük, testi jólétük reményében és felajánljuk neked,
örök, élő és igaz Istennek áldozati adományaikat.”
A folytatáshoz egy kicsit
korábbi határozathoz kell visszanyúlnunk: a Tridenti zsinat 13. ülésén. 1551.
október 11-én elfogadott
Kánonok a legszentebb Oltáriszentségről 1. kánonja szerint: „
Ha valaki tagadná, hogy a legméltóságosabb
Oltáriszentségben igazán, valóságosan és lényegileg jelen van a mi Urunk Jézus
Krisztus teste és vére, együtt az Ő lelkével és istenségével, — s emiatt az
egész Krisztus, — hanem azt mondaná, hogy ez csak jel vagy ábra, vagy erő
szerint van: legyen kiközösítve.”. Ez a kánon visszhangzik a Káté következő
szavaiban: „
Krisztus a kenyérnek és
bornak színe alatt testileg jelen van”. Valamint a Tridenti Zsinat
ugyanezen ülésén elfogadott 6. kánon kimondja: „
Ha valaki azt állítaná, hogy a legméltóságosabb Oltáriszentségben
Krisztus, Isten egyszülötte, nem érdemel külső tiszteletben is megnyilvánuló
imádást, és emiatt nem is jár neki külön ünnepnap, sem az Egyház dicséretes és
elterjedt rítusai és szokása szerinti ünnepi körmenet, sem nem kell nyilvánosan
a nép imádására kihelyezni, sőt, hogy az ilyen imádók bálványimádók lennének:
legyen kiközösítve.”. Amit a Káté röviden így összegez: „
ezért ezekben kell Őt imádni”. Eddig
terjed a Káté tényszerű összegzése a Tridenti Zsinat miséről szóló tanításának,
s ami ezután következik az egy XVI. századi polemikus értékelése az
elhangzottaknak református szempontból „
Ezért
a mise nem más, mint megtagadása Jézus Krisztus egyetlenegy áldozatának és
szenvedésének”. Hiszen, ha ismerte a Tridentinum tanítását, akkor azt a
részét is ismerte, hogy „
nagyonis távol
esik hitünktől, hogy a vértelen [áldozat] által a kereszt értéke bármi módon is
csökkennék”.
A legtöbb gondot mégis az „
Az indulatos
betoldás”
okozta. Ami eredetileg ráadásul „átkozott bálványimádás” (
vermaledeite Abgötterei) volt. Ilyen formában a jelző válasz a
tridenti kánonokban visszhangzó „
Anathema
sit!” záradékokra, a bálványimádás pedig a 95. kérdés-feleletben megadott
elméleti meghatározás gyakorlati alkalmazásaként egy egyszerű ténymegállapítás.
Ezen a megfogalmazáson a latin fordítás finomít, amikor az „utálatos
bálványimádás” (
exsecranda idololatria)
bibliai szókapcsolatot használja. A szavak eredeti értelmében tehát semmiképpen
nem „kárhozatos bálványimádás”-ról
van szó – ami pedig annyi
vihart kavart.
Felajánlás
Offertorium: „
Fogadd el, szent Atya, mindenható örök Isten, ezt a szeplőtelen
áldozatot, melyet én, méltatlan szolgád, felajánlok neked, élő és igaz
Istenemnek, számtalan bűnömért, sértéseimért és hanyagságaimért: fölajánlom
minden itt körülállókért, sőt minden keresztény hívőkért, élőkért és holtakért,
hogy nekem és nekik üdvösségünkre váljék az örök életre. Amen.”.
Megemlékezés az élőkről: „
Emlékezzél meg, Urunk, szolgáidról és
szolgálóidról: N. N.-ről, és minden itt jelenlevőről, kiknek hitét ismered és
áldozatos lelkét tudod, kikért neked bemutatjuk, vagy akik neked bemutatják ezt
a dicsőítő áldozatot magukért és minden hozzájuk tartozókért, lelkük
váltságára, lelki üdvösségük, testi jólétük reményében és felajánljuk neked,
örök, élő és igaz Istennek áldozati adományaikat.”
A folytatáshoz egy kicsit
korábbi határozathoz kell visszanyúlnunk: a Tridenti zsinat 13. ülésén. 1551.
október 11-én elfogadott
Kánonok a legszentebb Oltáriszentségről 1. kánonja szerint: „
Ha valaki tagadná, hogy a legméltóságosabb
Oltáriszentségben igazán, valóságosan és lényegileg jelen van a mi Urunk Jézus
Krisztus teste és vére, együtt az Ő lelkével és istenségével, — s emiatt az
egész Krisztus, — hanem azt mondaná, hogy ez csak jel vagy ábra, vagy erő
szerint van: legyen kiközösítve.”. Ez a kánon visszhangzik a Káté következő
szavaiban: „
Krisztus a kenyérnek és
bornak színe alatt testileg jelen van”. Valamint a Tridenti Zsinat
ugyanezen ülésén elfogadott 6. kánon kimondja: „
Ha valaki azt állítaná, hogy a legméltóságosabb Oltáriszentségben
Krisztus, Isten egyszülötte, nem érdemel külső tiszteletben is megnyilvánuló
imádást, és emiatt nem is jár neki külön ünnepnap, sem az Egyház dicséretes és
elterjedt rítusai és szokása szerinti ünnepi körmenet, sem nem kell nyilvánosan
a nép imádására kihelyezni, sőt, hogy az ilyen imádók bálványimádók lennének:
legyen kiközösítve.”. Amit a Káté röviden így összegez: „
ezért ezekben kell Őt imádni”. Eddig
terjed a Káté tényszerű összegzése a Tridenti Zsinat miséről szóló tanításának,
s ami ezután következik az egy XVI. századi polemikus értékelése az
elhangzottaknak református szempontból „
Ezért
a mise nem más, mint megtagadása Jézus Krisztus egyetlenegy áldozatának és
szenvedésének”. Hiszen, ha ismerte a Tridentinum tanítását, akkor azt a
részét is ismerte, hogy „
nagyonis távol
esik hitünktől, hogy a vértelen [áldozat] által a kereszt értéke bármi módon is
csökkennék”.
A legtöbb gondot mégis az „
Az indulatos
betoldás”
okozta. Ami eredetileg ráadásul „átkozott bálványimádás” (
vermaledeite Abgötterei) volt. Ilyen formában a jelző válasz a
tridenti kánonokban visszhangzó „
Anathema
sit!” záradékokra, a bálványimádás pedig a 95. kérdés-feleletben megadott
elméleti meghatározás gyakorlati alkalmazásaként egy egyszerű ténymegállapítás.
Ezen a megfogalmazáson a latin fordítás finomít, amikor az „utálatos
bálványimádás” (
exsecranda idololatria)
bibliai szókapcsolatot használja. A szavak eredeti értelmében tehát semmiképpen
nem „kárhozatos bálványimádás”-ról
van szó – ami pedig annyi
vihart kavart.
Németül: