A Szentírás, a tanrendszer
és a szertartások egységesülésének törvényszerűségei és nehézségei az egyetemes
zsinatok korában.[1]
Most a kanonizáció egy oly jelenségéről lesz szó,
amely a mai kánonfogalmunktól teljesen idegen! Kelet és nyugat egyházaiban az
első évezred nagyobb felében, a nyilvánvaló különbözőségek ellenére, az
ortodoxián belül megvolt az igény és a szándék is az egység fenntartására. Ez a
törekvés eredményezte a keresztyénségben a kánonok kialakulását. A krisztusi
élet megnyilvánulásának különféle területein egymás után jöttek létre az
elfogadottnak számító normák rendszerei. Kialakult a bibliai kánon, az apostoli
hagyományból az egyházi hierarchia és az egyházfegyelem szabályrendszere; a
keresztyénség alaptanításainak egyetemesen elfogadott tételei, valamint sok más
mellett és után a helyi szokásokból a szertartások is egyre egységesebb
arculatot kezdtek magukra ölteni. Ez az egységessé váló arculat nem egy
központi akarat által elrendelt uniformizálás kényszeredetten elfogadott
maszkja; hanem az egyház evilágban való létének szükségszerű velejárója, hogy
az idő múlásával egyre határozottabb karaktere alakuljon ki a pogány világtól
és a tévtanítóktól elkülönülő Isten népének, és ne a platonikus bozót
átláthatatlan szövevényére hasonlítson a krisztusi evangélium. A zavaróvá váló
sokféleségben megszülető egység, mégis a lehetőségek kibővülése mellett,
óhatatlanul is egyfajta beszűkülést eredményezett; hogy tudniillik az
ortodoxián belül a sokféleségből megszülető egység a korábban egységesnek tekinthető
egyház számára az egységből születő sokféleség képét mutatja. Nézzük ezt meg
három példán!
A Szentírás kánonja
Könnyű letudni
a kánon kialakulásának kérdését azzal, hogy Athanásziosz 367-ben írott 39.
számú húsvéti pásztorlevelétől egységes szentírási kánonról beszélhetünk.
Hiszen ezzel a hangsúly az ezt megelőző időszakra esik, és a legtöbb szó is
arról hangzik el, hogy azt megelőzően milyen ó- és újszövetségi könyvlisták
ismeretesek. Holott ezen levél után sem „egy csapásra”, sem pedig „idővel” nem
lett elfogadottá mindenütt egységesen ez az egyetemesnek feltüntetett bibliai
kánon.
Amit viszont érdemes megemlíteni
a 367 utáni ókeresztyén kor Szentírás használatáról, az a következő:
- Az egész keresztyénségen belül egységesen:
-
Kiemelt szerepe van a szent iratoknak.
Amelyeket elfogadják hitelesnek, azokat használják, idézik, hivatkoznak rá,
mert megkérdőjelezhetetlen tekintélynek számítanak.
- A
szent iratoknak mindenütt van egyfajta kánonja.[2]
Gnosztikus, és egyéb eretnek írásokat igaz hitű keresztyének nem ruháznak fel
tekintéllyel; azokat nem idézik, és nem használják.
- A
Szentírás kánonja keleten és nyugaton ekkor már egyaránt
zárt. Ami 367 előtt még nem volt természetes, hiszen az ariánus viták
idején egészítették ki a kánont keleten a kétes jánosi szereztetés miatt addig
el nem fogadott Jelenések Könyvével. Rómában éppen Athanasziosz hatására lett
elfogadottá a Zsidókhoz írt levél. Ezt már csak különböző értelmezésekkel és
magyarázatokkal lehet alakítani, vagy a tradíció segítségével a szükséges módon
kiegészíteni.[3]
- Megosztották már a korai egyházat is bizonyos különbözőségek:
-
A kánonba tartozó könyvek száma. Az Ószövetség
tekintetében a LXX használata és az ahhoz igazodó fordítások egységes képet
mutatnak, amit a héber kánonhoz való hasonulás igénye vidékenként más és más
színnel fest meg.[4] Az Újszövetség
könyvei körül szír területen volt a legtöbb változás 367 után. Igaz ugyan, hogy
az V. század elején kiszorítja a Diatesszaront a négy kánoni evangélium, és a
III. Korinthoszi levél is kikerül a szír kánonból, de a Pesittából hiányzik a
II. Péter, II-III. János, Júdás és a Jelenések Könyve. A keleti szíreknél a
nesztoriánus vita következtében beállt szakadás utáni évszázadban a Jakab
Levele, I. Péter és I. János a népi kegyességben elvesztette tekintélyét, sőt
több helyen visszatértek a Diatesszaron használatára, annak ellenére, hogy
hivatalosan a Pesitta maradt a Szentírás kanonikus szír verziója. A nyugati
szírek az egyiptomi és a görög monofizitákkal való intenzív kapcsolataik révén
az Újszövetség mind a 27 könyvét kanonikusnak fogadták el, de ahogyan azt Zahn
is megállapítja, liturgikus használatban csak a Pesitta által tartalmazott
könyvek voltak.[5] A 75 könyvből álló szír
bibliai kánonnal szembeni másik véglet a kopt egyház 81 könyvből álló
Szentírása.[6]
- Az
Írás értelmezésében megtalálható sokszínűségnél sokat számított
az eltérő kultúrkörhöz tartozó exegéták más-más gondolkodásmódja. Ezt a nagy
teológiai iskolák eltérő hagyományai (megközelítéseik és módszereik) fokozták,
amit a krisztológiai viták során kialakult különböző irányzatok pedig még
tovább színesítettek.
Ami tehát a Szentírás helyzetét
illeti, azt mondhatjuk, hogy a kánon gerincét alkotó bibliai könyvek mindenütt
ugyanolyan tekintélynek számítottak, és ezek elfogadása tette a közösséget keresztyén
gyülekezetté, megkülönböztetve ezzel a pogányoktól, a zsidóktól és a gnosztikus
szektáktól. A kisebb könyvek tekintetében és az egész szentírási korpusz
értelmezésében maradtak különbözőségek, sőt olykor ellentétek is!
Az egyetemes tanrendszer
Egyetemes zsinatokról beszélve – kimondva, vagy kimondatlanul – gyakran sugallja azt egy-egy megfogalmazás, hogy ezek elfogadottsága az ortodoxia falain belül minden egyházban egyetemes volt. S mivel Európa nyugati felében így utólag nagy jelentőséggel bír az a tény, hogy Róma elismerte-e azt a zsinatot, s ha igen, akkor mikor és milyen körülmények között; ezért úgy tűnhet, hogy Róma püspökének jóváhagyásán múlott egy-egy zsinat egyetemességének kérdése, s aki az ő elismerése után nem fogadta el a szóban forgó zsinat tételeit, az kizárólag eretnek lehetett. Hogy az igazság mennyire más azt mindannyian tudjuk.
Most
tekintsük át mi az, ami egységes keleten és nyugaton a tanítás tekintetében, és
mi az, ami különbözőségeket mutat!
1.
Az egyetemes zsinatok korában mindegyik keresztyén
egyházra igaz volt, hogy:
-
Létezett tételes és rendszerezett tanítás,
amelynek főbb tételeit már a katekumeneknek el kellett sajátítaniuk, s arról a
gyülekezet előtt vallást tettek a Hitvallás elmondása által.
-
A tantételek dogmává szilárdultak, s az
azoktól való eltérés az egyházzal való közösség megszakításával járt együtt.
-
A tanítás tekintetében a legfőbb tekintélyeknek,
a Szentíráson túl, az egyetemes zsinatok és az atyák írásai
számítottak.
2. Különbség volt viszont még az egymással közösséget vállaló egyházak
között is:
-
Az elfogadott zsinatok számában, ami az
idő múlásával persze változott. A niceai zsinatról (325) az, az
általános kép, hogy 381-re az ariánusok /germán népegyházak, és a Birodalmon
belül egy fokozatosan eltűnő kissebség/ kivételével mindenki elfogadta; holott
a perzsa uralom alatt élő keleti szírek például csak a 410-ben Szeleukeiaban
tartott zsinaton tették ezt meg.[7] A
381-es konstantinápolyi zsinatról közismert, hogy Róma annak harmadik
kánonját soha nem fogadta el hivatalosan; de az, hogy az alexandriaiak nem csak
a 3. kánont, amely őket legalább annyira sértette, hanem még a zsinatot sem, s
így annak hitvallását sem ismerték el, az nincs benne annyira a köztudatban.[8] S
ezek a hiányosságok mégsem jelentették azt, hogy az említett egyházakat
eretneknek tekintették volna, s ezért megszakították volna velük a
közösséget.
-
Az atyák tekintélyének mértékében
is jelentősek voltak az eltérések. Nem egyforma súllyal esett a latba például a
krisztológiai kérdéseknél alexandriai Kürillosz, akit keleten és nyugaton
egyaránt elismertek -természetesen a keleti szír nesztoriánusok kivételével- és
mondjuk Leó pápa, akinek Tomus-át Khalkedónban először megvizsgálták
elfogadható-e tanítása a zsinatok, az atyák és persze Kürillosz írásai alapján.[9] A
saját kultúrkörből származó atyák érthető módon hazájukban mindig népszerűbbek
voltak. A teológiai iskolák is előnyben részesítették saját tanítóikat
/Alexandria, Antiochia, Niszibisz/. A krisztológiai vitákban kialakuló
véleménykülönbségeknél szintén sokat számított, hogy ki kinek a pártján áll.
A
tanrendszer elsődleges célja az, hogy az igaz tanítást megfogalmazza, és így
azt megkülönböztethetővé tegye a hamis tanítástól. Ebben a küzdelmekkel teli
munkában az egyház a tételes tanításainak sarokpontjait dogmákká szilárdította,
amiknek elsődleges forrásai és tekintélyei a Szentíráson túl az egyetemes
zsinatok és az atyák írásai voltak.
A szertartások rögzülése
Amilyen
fontos volt a III-IV. században a szentírási kánon kérdése, s amennyire
foglalkoztatta a közvéleményt a IV-V-VI. században az egyház tanítása; legalább
olyan jelentőséggel bírt a VI. század elejétől a hívő ember számára a kultusz
és a szertartások kérdése.
A különböző
rítusokban egységesen megfigyelhető:
-
A keresztyénség
gyakorlati és közösségi vallás. Tehát nem elég értelemmel felfogni,
hanem a mindennapi életben is gyakorolni kell; és nem lehet egyénileg,
mindenkitől elzárkózva megélni a hitet. Azaz létezik nyilvános kultusz a
keresztyén egyházakban.
-
A kultusz
lényege tértől és időtől független. Hiszen a szertartások Isten
Krisztusban adott szabadításáról kell, hogy szóljanak /tartalmi elem/.
Ezt a tartalmat ugyanolyan liturgiai elemekkel /szentségek, igeolvasás,
igemagyarázat, áldás, imádság, ének…/ jeleníti meg mindig az egyház /formai
elemek/.
-
A liturgia
kötött formát vett fel. A kezdeti
minimális kötöttség, amit a hívek aktív részvétele megkívánt, idővel egyre
terebélyesedett. A liturgia, egyes elemeinek IV. századi misztifikálódása
nyomán, egyre nagyobb hangsúlyt kapott. Az V. századra a liturgia addig
egyetemesen használt görög nyelvét felváltotta a különböző területeken a
lakosság nemzeti nyelve, s ezzel lehetővé vált a patriarchátusok
szertartásainak egymástól elkülönült formában való rögzülése. A krisztológiai
viták fokozták ezt a tendenciát, s ezzel hozzájárultak ahhoz, hogy a
számontartott liturgikus elemeket írásban is rögzítsék, s így a leírt szövegek
tekintélye véglegessé vált.
2.A keresztyén szertartásokat különálló rítusokra
osztja:
-
A szertartások
különböző menete, ami az egyes rítusokban egymástól eltérő
meghatározott sorrendet eredményezett. Ezek főbb vonalaikban hasonlítanak a IV.
századi, egymással még rokonítható verziókra.
-
Az
egymástól eltérő nyelv használata.
Amikor ugyanazt a liturgiát más-más nép is elkezdi a saját nyelvén használni,
akkor óhatatlanul is alakítja azt.
-
A máshol
nem található liturgikus elem bevezetése, ami lehet önálló örökség
része, de lehet szándékos újítás is.
-
A szent
helyek és eszközök egymástól eltérő módon való kialakítása és használata.
A külsőségek kezdettől mutattak eltéréseket a különféle kulturális örökségek
miatt, gondoljunk a papi öltözetekre, az egyes egyházakhoz köthető
kereszt-ábrázolásokra, vagy a húsvét időpontja, esetleg a tonzúra viselése. De
oly lényeges dologban, mint az eucharisztia, még ott is rögzültek eltérések.
Pl.: a kovászos, vagy a kovásztalan kenyér kérdésében.[10]
A
liturgia eltérő alkalmazása az ortodoxián belül rítusokat hozott létre, amelyek
ugyanazt a tartalmat hasonló módon, de nem egyszer különböző elemekkel fejezik
ki. Ezt még árnyaltabbá teszik a helyi szokások, amik egy-egy rítuson belül a
hagyományok egész széles skáláját mutatják fel.
Ugyanazt
az evangéliumot a különböző népek kulturális és vallási örökségüknek
megfelelően fogadták el, s értelmezték. A századok folyamán az adott nyelvi
közegben fejlődve más-más hatások érték a helyi szentírási kánont, tanrendszert
és istentiszteleti gyakorlatot, aminek fejlődését befolyásolták még a földrajzi
adottságok, a politikai érdekek, egyházpolitikai törekvések és dogmatikai
küzdelmek. Mégis mindháromra igaz, hogy nem változtak örökké, egyszer végleges
formát kellett ölteniük. S minél később stabilizálódott egy rendszer, annál
nagyobbak a különbségek és több a variációk száma; de fajsúlyuk miatt sokkal
nagyobb lett a szakadék, és a minőségi különbség a korábban végbement
szétválásnál – főleg, ha a következményeket is látjuk.
Aus der Vielfalt geborene
Einheit.
Die Einheit der Kirche verlangte die Änderung des keineswegs einheitlichen
Lehrsystems und der noch formbaren liturgischen Praxis am Anfang des IV.
Jahrhunderts. Zuerst wurde die Kanonisierung der heiligen Schriften im Jahr 367
abgeschlossen. In der Epoche der trinitarischen und christologischen
Auseinandersetzungen wurde die christlichen Grundlehre ausformuliert und haben
sich auch die Riten in der gottesdienstlichen Praxis ausgeformt.
Dieser Prozess scheint aber nur im Nachhinein so einfach, und vollkommen
abgeschlossen. Die Gesetzlichkeiten dieses Prozess sind in Ost und in West
gleich. Der Prozess der Einigung bewirkte letztlich auch die Vielfalt: im
Kanon, in der Lehre und in der Praxis.
[1] A Magyar Patrisztikai Társaság III.
Konferenciáján, Kecskeméten, 2003. június 27-én elhangzott előadás szerkesztett
változata.
[2] Ami
már korábban is létezett, de ez a kánon még képlékeny volt, és idővel változott
is. Ekkorra kialakult a szent iratoknak a jegyzéke, amit általában
kiegészítettek a hívek számára hasznos olvasmányokkal, s nemegyszer felsorolták
a kárhozatos hamis iratokat is.
[3] Az
egyéni kijelentés ebben a korban már nem számított egyházi körökben
szalonképesnek, mint ahogy például ez annakidején a montanistáknál előfordult.
[4] A LXX-val
kapcsolatban már Órigenész felvetette a Hexapla elkészítésekor szerzett
tapasztalatai alapján, hogy vannak „szövetséghez tartozó” könyvek, vannak,
amelyek „nem tartoznak a szövetség”-hez, de hasznos olvasmányok, és léteznek az
óvatosan olvasandó „apokrif” iratok. A latin nyelvterületen a Vetus
Latinát felváltó Vulgáta fordítója /Hyeronimus/ Órigenész nyomán
megkérdőjelezte a deuterokanonikus könyvek kanonikus voltát. A szír Pesitta
a VII-VIII. században szintén az órigenészi Hexapla nyomán került átdolgozásra
/Paulosz tellai jakobita püspök 616-617-ben a szír Hexaplát készítette el;
705-ben edesszai Jakab ez alapján dolgozta át a szír fordítást/. Etiópiában a
klasszikus guez nyelvű fordítást a héber és az arab szövegek alapján
revideálták, amikor az 500-as években a guez holt nyelvvé vált és az amhariq
lett a liturgia nyelve is /ezt a fordítást használták az etiópiai zsidók
is/.
[5] Varga
Zs. J.: Újszövetségi Bevezetés (A
Nemzetközi Theológiai Könyv Sorozatának 46. kötete), Budapest 2000. 65-67.
[6] Lásd:
Reinhard Thöle: Bevezetés az ortodoxia
világába, Budapest. 2001. 289.
A LXX kánonján túl tartalmazza a Makkabeusok III.
könyvét és a két könyvre osztott Példabeszédek Könyvét.
[7] Lásd:
J. Meyendorff: Birodalmi egység és
keresztény szakadások, Budapest. 2001. 370.
[8] J.
Meyendorff: Birodalmi egység és keresztény szakadások, Budapest. 2001. 227.
[9] J.
Meyendorff: Birodalmi egység és keresztény szakadások, Budapest. 2001. 228-230.
[10]
Kovásztalan kenyeret használnak az örmények és a latin egyházak; a többi egyház
kovászos kenyeret használ.