2016. október 21., péntek

Hiszek a Mindenható Atyában!


Nemde két verebecskét meg lehet venni egy fillérért, de a ti Atyátok akarata nélkül egy sem esik le azok közül a földre? Nektek pedig még a fejetek hajszálai is mind számon vannak tartva. Ne féljetek tehát, ti sok verebecskénél drágábbak vagytok.”  Mt 10,29-31.
            Az ember szíve telve van félelemmel. Annyi mindentől tudunk félni: egymástól, Istentől, ördögtől, szellemektől, váratlan bajoktól, veszedelmektől, a jövőtől… Hogyan szabadulhatunk meg ettől? Miként leszünk Istenre hagyatkozó, reménnyel teli, vidám és hálás emberek? Erre ad választ az isteni gondviselésbe vetett hit.
            Jézus azzal nyugtatja az aggodalmaskodó kortársait, és minket is, hogy minden az Atya akarata szerint történik! Minden az Ő hatalmában van, mert Isten nem csak megteremtette ezt a világot, s aztán elengedte és magára hagyta; hanem továbbra is fontos számára, mi történik teremtményeivel. Ezért nem csak messziről figyeli a világunkat, hanem irányítja, gondot visel róla. Egyébként ez az a tanítás, amit valamilyen módon a hitetlenek is könnyebben elfogadnak, hiszen ennek ők is haszonélvezői: Isten ugyanis nem személyválogató, felhozza napját jókra és gonoszokra egyaránt. Az már más kérdés, hogy mire terjed ki szerintük a mindenható Isten hatalma. Elfogadják-e, hogy az Ő hatalma alatt áll a természet. A fizikai világ és a lelki-szellemi univerzum egyaránt az Ő kormányzása alá tartozik, ugyanúgy, mint az egyéni és a közösségi múltat felölelő történelem, vagy a jövő.
            Jézus először az értéktelennek tűnő verebekkel kezdi, majd rátér arra, hogy mi sokkal értékesebbek vagyunk az Atya számára. Nem csak hogy nem hagyott magunkra, de munkálkodik is teremtett világában, s bennünk, rajtunk is. Miért? Mert határozott célja van a mindenséggel, s benne velünk is. Azt akarja, hogy megismerjük Őt és Vele szeretetközösségben tudjunk élni! S ennek megvalósításához felhasználja még a mi rossz szándékunkat, akaratunkat, cselekedeteinket is. Ha már a boldog cél ismerős, még akkor is adódik a kérdés: hogyan ismerhetem meg Isten pillanatnyi akaratát rám nézve? Erre klasszikusan két válasz van, amely egymástól nem elválasztható, hanem erősítik egymást: alázat és imádság. Aki nem önmagát, a saját szándékát, akaratát igyekszik igazolni az Igével, Istennel – hanem érdekli egy kicsit is, hogy Isten mit szól hozzá, mit vár tőlem, mit kell tennem; az alázatosan odaborul az Atya elé, hogy megkérdezze Őt!
            A legcsodálatosabb a gondviselésben az, hogy mindezek mögött a Mindenható – görögül a Pantokrátor – nem egy kegyetlen despota, hanem Ő a mi szerető mennyei Atyánk, aki mindig a mi üdvösségünkön munkálkodik. Akkor is, ha a szigorú ószövetségi rendelkezések elhomályosítják, hogy ott is ugyanennek a szerető mennyei Atyának a féltő szeretete szólal meg, mint az Újszövetségben. S a mi egyéni életünkben is, amikor próbákat enged az Úr, Ő akkor is szeret!
            A mi szerető mennyei Atyánk a megteremtésünktől kezdve feladatot bízott ránk: uralkodjunk a többi teremtményen (1Móz 1,28), ami nem kizsákmányolást és pusztítást jelent, aminek látjuk a következményeit, hanem szerető gondoskodást; ugyanúgy, mint az Édenre vonatkozó parancs: művelje és őrizze a kertet (1Móz 2,15). De a mi Atyánk nem csak a természetet bízta ránk, hanem embertársainkat is. Nem mondhatjuk Káinnal, hogy nem vagyok őrizője a testvéremnek (1Móz 4,9)! Hiszen Pál is azt írja Timóteusnak: „Ha pedig valaki az övéinek és főleg házanépének nem viseli gondját, az megtagadta a hitet, és rosszabb a hitetlennél.” (1Tim 5,8). A gondviselésben Atyánk minket is megtanít gondoskodni, beállít ebbe a csodálatos szolgálatba, hogy ne önmagunkért aggódjunk, hanem egymásért munkálkodjunk!

2016. október 17., hétfő

GYERTYÁK, VIRÁGOK, KOSZORÚK




Az ősz az elmúlásról beszél nekünk. S ilyenkor mi, élők emlékezünk. Emlékezünk október 6-án az aradi vértanúkra; október 23-án 1956 eseményeire, és 1989 hőseire; november 4-én ’56 mártírjaira… November elején pedig hallottjainkra. Ilyenkor a temetők megtelnek élettel.
Mivel sokan, és sokfélék vagyunk, ezért az október végi, november eleji ünnepek között is más-más helyre tesszük a hangsúlyt. Vannak, akiknek a legtöbbet a helloween jelent. Ők álarcokkal, rémisztő töklámpásokkal, partikkal, édességért házaló gyermekekkel múlatják ilyenkor az időt. S talán emlékeznek az ősi kelta újévre, amikor az elhaltak lelkei ezen a napon visszatérhettek a földre kísérteni. Mások, főleg katolikus keresztények a Mindenszentek ünnepét és a Halottak napját tartják ezekben a napokban. Ők elmennek elhunyt szeretteik sírjához, virágot, koszorút visznek, gyertyát gyújtanak, imádkoznak; ha nem csak a külsőségeket tartják, akkor alamizsnát is osztanak, vagy misét esetleg búcsút kérnek szerettük lelki üdvéért, hogy elősegítsék tisztulásukat. Ismét mások, főleg protestáns keresztyének szintén elmennek a temetőkbe virágokat, koszorút vinni, de emlékeznek is az előttünk járt nemzedékekre, nem csak családtagokra, hanem hitük hőseire, a reformátorokra: Luther Mártonra, Kálvin Jánosra is.  Felelevenítik tudásukat arról, hogy miről is szólt eredetileg a reformáció, s hogyan lehet annak ma megfelelni.
Mindegy milyen külsőségek közepette szembesülünk az elmúlás tényével – de tegyük azt tudatosan, ne tudatlanul! Bárhogyan is emlékezünk tudatosítsuk saját magunkban és a mellettünk álló szeretteinkben, hogy amit teszünk, azt nem önmagunkért tesszük, hanem az ősökért. Ne a tömeget kövessük szokásainkkal, ne divatokat utánozzunk, hanem emlékezzünk elhunyt szeretteinkhez méltó módon!

2016. október 12., szerda

Hiszek egy Istenben!


Halld meg, Izráel: az ÚR, a mi Istenünk az egyetlen ÚR! Szeresd azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből.  5Móz 6,4-5.
         Isten egyetlensége olyan alapvető dolog, amit ritkán kérdőjeleznek meg emberek. Leginkább azok, akik semmiben nem hisznek. A hétköznapi életünk mégis elég gyakran mást mutat: vagy elfeledkezünk Istenről, vagy mást is ugyanabban a tiszteletben és imádatban részesítünk, ami csak Neki jár! Mit tanít erről a Szentírás? Hogyan segít nekünk Isten igéjének világossága, hogy egyedül Őt imádjuk?
         Azt mondja mindenek előtt: „Halld Izráel”. Kijelenti az igazságot. Megosztja választottjával a Rá vonatkozó helyes ismeretet. Odaszólítja magához, és tanítja népét. Nem neheztel, mondván, hogy már mióta itt vagyok veled, és még mindig nem ismersz?! Nem kéri számon parancsolatát – hiszen a Tízparancsolat nemrég hangzott el, s az éppen azzal kezdődik: „Én, az ÚR vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. Ne legyen más istened rajtam kívül!” (5Móz 5, 6-7). Nem büntet és nem dühöng; hanem szeretettel lehajol hozzánk, megvárja míg Rá figyelünk, s utána kinyilatkoztatja Önmagát. S ez nem csak az ószövetségi időben volt így, hiszen ezt tette Jézus is a tanítványaival. S ezt tesz velünk, ma élő választottjaival is. Magához hív és tanít, Lelkével olyan dolgokat oszt meg velünk a mi Atyánk, amit test és vér nem ismerhet meg (Mt 16,17). Biztos ismersz olyan embert, aki rengeteg idővel, energiával azon van, hogy a Bibliából megismerje Istent – s látod, hogy nem jut előbbre, mert olyan alapvető dolgokat nem ért, ami neked, hívő embernek természetes, de neki, aki nincs kapcsolatban az Úrral nem bír megérteni. Isten nem mindenkivel ismerteti meg magát. Csak a választottakkal. Boldog lehetsz, ha ismered Őt!
         A folytatásban megtudhatja a nép: „az Úr, a mi istenünk”. A bemutatkozás elengedhetetlen. Az Úr a mi Istenünk – és nem Egyiptom istenségei, nem a Baálok, nem a Gonosz, és ne egy embert kell istenként tisztelnünk… Kétségbe sem kell esnünk, hogy nekünk nincs Istenünk, vagy rólunk elfeledkezik a mi Urunk, hiszen az Ő neve éppen azt jelenti: az vagyok, aki veled leszek (2Móz 3,14). Ha valakire számíthatsz az életben, az nem más, mint az élő Isten. Ha valakiben megbízhatsz, hogy teljesíti ígéreteit, akkor az Ő. Ő így mutatkozik be a Bibliában.
         Az Istennel való kapcsolatunk kizárólagosságot is jelent, mert azt mondja: „a mi Istenünk az egyetlen ÚR”. Ha Őt imádjuk, Őt hívjuk segítségül, Benne bízunk – akkor nem megyünk máshoz is, bebiztosítva magunkat, hátha valamelyikőjük tud segíteni. Nem versenyeztethetjük meg a szellemi hatalmasságokat és erőket. Az Úr kijelentésére csak hittel hűséggel és szeretettel tudunk válaszolni. Hittel: újra és újra megvallva a világ előtt, és saját magunknak is összegezve: „Hiszek egy Istenben!”. S ezzel a hittel tudunk átjutni az élet nehézségein, ez által a hit által értünk meg dolgokat, történnek velünk csodák, mert ebben találkozunk Istennel. A hűség pedig egy kapcsolatban alapvető dolog. Nem feledkezünk el Róla, nem bízunk másban – csak Őbenne! Ő az első, akivel megosztjuk örömünket és bánatunkat. Mindennel Hozzá rohanunk, mint a gyermek a szüleihez. S mindezt nem félelemből, vagy rettegésből tesszük, hanem szeretetből. Isten önkijelentő szeretetére mi is csak szeretettel felelhetünk. Nem képmutató, számító, érdekkel terhelt szeretettel, hanem őszinte gyermeki szeretettel, amely teljes lényünket áthatja, ízig-vérig átjár minket. S ennek megfelelően Istennel kapcsolatban minden dolgunkat szeretetteljesen tudjuk véghezvinni. Azt is el kell mondanunk, hogy ez sem tőlünk van – ez is az Ő ajándéka, az Ő szeretetéből fakad!

2016. augusztus 6., szombat

Pál apostol: A Szeretet apológiája


Ez(ek)en felül egy kiváltképp való utat is mutatok nektek:
         Akár emberi, akár angyali nyelven beszélek – De Szeretet nincs bennem, akkor olyan lettem, mint valami csörgő fém, vagy egy zajos cintányér!
         Sőt lehetek próféta, és ismerhetem az összes misztériumot, és minden tudományt; és ha teljes hitem is van, úgyhogy hegyeket mozgathatok – Szeretet viszont nincs bennem: semmi vagyok!
         Ha vagyonomat mind felétetem, és ha testemet tűzhalálra adom – Szeretet pedig nincs bennem: semmi hasznom abból!
         A Szeretet türelmes, jóságos. A Szeretet nem vetélkedik, a Szeretet nem dicsekszik, nem gőgös, nem viselkedik szemérmetlenül, nem a sajátját keresi, nem hagyja magát rászedni és Ő sem gondolkozik gyalázatos dolgokon, nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal.
         Mindenképp oltalmaz, mindent hisz, mindent remél, mindvégig kitart!
         A Szeretet sohasem borul le!
         Legyen bár prófétálás – feleslegessé válik; vagy akár nyelvek – elhallgatnak; vagy akár tudományok – tétlenül hagyatnak. Részleteket ismerünk ugyanis, és részleges a prófétálásunk is. Viszont mikor eljön a teljesség, a rész szerint való felesleges lesz.
         Amikor gyermek voltam: úgy beszéltem, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek, úgy gondolkoztam, mint gyermek. Amikor férfiú lettem elhagytam a gyermeki dolgokat. Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig szemtől-szembe, most részleges az ismeretem, akkor pedig úgy ismerek majd, ahogyan én is megismertettem.
         Most pedig megmarad a hit, a remény, a Szeretet – e három. A legnagyobb pedig a Szeretet!

2016. július 22., péntek

FELÜDÜLÉS ISTENTŐL



Szeretett testvérem, kívánom, hogy mindenben olyan jó dolgod legyen, és olyan egészséges légy, amilyen jó dolga van a lelkednek.” 3Jn 1,2

Itt a nyár. Mindenki igyekszik pihenni, feltöltődni, regenerálódni a nyári szünidő szabadsága alatt. De adódik a kérdés: mennyire lehet jó dolga a mi testünknek a lelkünk jóléte nélkül? Felüdülhet-e a test, ha a lélek terhe csak egyre nő? Meggyógyul-e a test, ha a lélek beteg marad? Látszatra lehet. Ideig óráig talán. De helyesen a nagyobb hangsúly mégis a lelki dolgokra kell hogy essen a testi dolgokkal szemben!

Ismerjük az istentagadó ateista diktatúra Istentől rendelt sorsát. Miután egyházakat és az egyének lelkét elsorvasztotta, összeomlott gazdaságilag. A lelki katasztrófát követte a testi, anyagi végzet. S látjuk a közelmúlt egyházat, erkölcsöt és lelki értékeket háttérbe szorító politikájának eredményét, a gazdasági válságot, anyagi csődöt. Az egyház és a lelki élet gettóba zárása; vagy ha úgy tetszik a politikai hatalom és a közélet egy isten nélküli falanszterbe való bezárása – akármelyik képet választjuk is ugyanaz a rémisztő valóság néz ránk vissza, amely azt mutatja, hogy ahogy halálra ítélték a lelket, úgy mondták ki saját halálos ítéletüket is.
Az egyházi iskolákat is anyagi megszorítások, szigorú ellenőrzések, jogalap nélküli feljelentések, az egyenlő feltételekből való kirekesztések érték az elmúlt években. S mi lett az eredménye? Élünk! Lelkileg megerősödtünk – s ennek megfelelően az anyagi ügyeink is rendezettek, s a Református Általános Iskola Cegléden is népszerűbb, mint valaha… 
Számunkra tehát áldásként realizálódott a János által megfogalmazott jókívánság. Lelki dolgaink rendezettsége, őszinte Istenre figyelésünk, íme, kihatással van intézményünkre, anyagi ügyeinkre is. Viszont hányan vannak, akik úgy érzik ez a jánosi mondat átkot hordoz az ő számukra, mert nem törődnek lelkükkel, betegek, elhordozhatatlan terhet hordoznak lelkükben. Ez pedig mint egy időzített bomba ott ketyeg életük mélyén: nap mint nap az összeomlás szélén állnak.
Ha tehát szeretnénk felüdülni, akkor először a lelkünk számára kell felüdülésről gondoskodnunk, s csak utána jöhet a test! Fordított esetben azt a gyakran ismétlődő mondatot fogjuk mi is visszhangozni: „Nyaralás után fáradtabb vagyok, mint előtte…”. Engedjük, hogy Isten felüdítsen minket, akkor fogunk testestől-lelkestől felüdülni, sőt képesek leszünk másokat is felüdíteni. S megértjük Isten csodálatos titkát is: aki másokat felüdít, az maga is felüdül! Úgy legyen!

LELKI ÁPOLÁS A LELKÉSZ SZEMÉVEL


Egy olyan területét kerestem a lelkészi szolgálatnak, amelyben megnyilvánul az egyetemes papság. Így nem csak saját munkámról beszélek, hanem egy olyan lehetőségről, amely mindenki előtt nyitott.

„Aki szegény, az a legszegényebb”
József Attila

         József Attila sorai ma különösen aktuálisak, nem csak a válság miatt, hanem ezen a szakmai tanácskozáson is – hiszen a kiszolgáltatottságról beszélünk. De a mottónak választott verssor alapján a reám bízott témához igazodva én most tovább szűkíteném ezt a gondolatot, ekképpen: aki lelkileg kiszolgáltatott, az a legkiszolgáltatottabb! A lelkész dolga pedig a lélek ápolása, amit alapvetően az örökkévalóság szimbólumainak közvetítésével gyakorol. Ez az, ami kiemeli a vasárnapot a hétköznapokból. Ahogy a már idézett versben költőnk fogalmaz:
Köznapokon ott van a dologba,
Várt szombatját száz gond nyomorítja,
S ha vasárnap kedvét megfordítja,
Akkor máris hétfő szomorítja.
A lelket kutató tudósok közül Scharfenberg Junggal egyetértésben annak a félelmének ad hangot, hogy „privát szimbólumok képzésére pszichoneurotikus tünetek alakjában különösen akkor kerül sor, ha az érintettnek nincs többé kapcsolata egy olyan szimbólumrendszerrel, amelyet nyilvánosság jellemez.”[1] Baumgartner hozzáteszi: „akinek nincs kapcsolata eleven vallási szimbólumokkal, az pszichoneurotikus szimbólumokra és szimptómákra van ítélve. A vallásos szimbólumvilág elvesztése, amely a célracionalitással jellemzett kultúrákban megmutatkozik, ezen elgondolkodtató tézis értelmében neurotikus zavarok növekedésével jár.”[2] S tudjuk mindannyian, hogy ebből a szempontból is legveszélyeztetettebbek a gyermekek és az egyedül maradt idősek. A gyermekek azért, mert még nem ismerik ezt a szimbólumrendszert, amelyről Erich Fromm úgy nyilatkozott, hogy a legfontosabb idegen nyelv, amelyet az embernek meg kell tanulnia.[3] Az egyedül maradt idősek pedig gyengeségük és kiszolgáltatottságuk miatt bezárkóznak saját világukba, s elveszítik élő kapcsolatukat a nyilvános szimbólumrendszer gyakorlóival.
         Amit mi lelkészek tehetünk, és teszünk, hogy a gyermekeknek megtanítjuk az örökkévalóság szimbólumainak nyelvét; az egyedül maradt időseket pedig igyekszünk kapcsolatban tartani a közösséggel és Istennel, hogy beszélhessék, gyakorolhassák az általuk megismert szimbólumokat az egyéni kegyességükben, és a liturgiában másokkal közösségben is. Így az idősek azt a sötétséggel és félelemmel szembeni bizakodást nyerik el, amit Dietrich Bonhoeffer így fogalmazott meg:
„Jó hatalmaktól csodálatosan védve,
nyugodtan várom, ami jönni fog.
Isten velünk van reggel és este,
s egészen biztosan minden napon.”
         Amit itt ki kell emelnem az az, hogy ezt a nemes feladatot nem csak a lelkész végezheti. Nyilván alapvetően más, ha egy lelkész végzi Bibliával a kezében, vagy az eucharisztiát osztva, esetleg imádkozva. Mégis bárki megeleveníthet egy örök szimbólumot: együttérzésével, ölelésével, könnyeivel. Hiszen minden szimbólumnak megvan a maga gyógyító hatása azáltal, hogy újra átélhető általa az összetartozás élménye, az élet értelmének újra felfedezése. Ugyanis nem minden szimbólum vallási, egyházi, liturgikus szimbólum. A környezettel folytatott kommunikációnk formálja belső világunkat: miközben a világ tárgyaival és dolgaival bánunk, saját lelki-szellemi valóságunkat is építjük.[4] Az ember és környezete közötti eme kommunikáció egyik legösszetettebb médiuma a szimbólumok világa. Alfred Lorenzer definíciója szerint: „Az emberi gyakorlat minden olyan – hangban, írásban, képben vagy más formában kifejeződő – objektivációja szimbólum, amely jelentéshordozóként működik, tehát értelmes.”[5]
         Mindenkinek szüksége van arra, hogy átélje a szimbólumok adta magasabb rendű kapcsolatot; de leginkább a kiszolgáltatott segítségre szorulónak és a vele kapcsolatba kerülő segítőnek. Hiszen ezáltal omlanak le a bizalmatlanság falai, ez a fajta kommunikáció közösséget teremt, mégpedig gyorsan és hatékonyan. Ezért nem elég csak a rációt igénybevevő verbális kommunikáció, hanem fel kell fedeznünk, és használnunk kell a szimbólumok adta lehetőségeket. El lehet végezni egy feladatot kötelességtudatból: kimérten és lényegre törően – ennek a vége mind a segítő, mind a megsegített részéről az, hogy belefárad ebbe a kapcsolatba, terhelő lesz számukra. De el lehet végezni vidáman, mosolyogva is: felvidítva azt, akivel kapcsolatba kerültünk; esetleg őszintén, tiszta szívvel is – ez a kapcsolat többet jelent majd puszta feladatellátásnál, mert felemel, és nem csak testileg, de lelkileg is segít!
         Én mint református lelkész hivatásomnál fogva az örökkévalóság szimbólumaival kommunikálok a lelki ápolásban. Ezeknek középpontjában Jézus Krisztus áll, akinek emberré válása, az emberek között véghez vitt gyógyító tettei, kereszthalála, feltámadása megvalósítja és túlszárnyalhatatlan módon szemlélteti, ki is akar lenni az Isten az ember számára: Ő az, aki minden emberre, és az emberiségre igent mond. Jézus legfőbb mondanivalója a mi számunkra, az hogy Isten szeret minket! S, ahogy Drewermann fogalmaz: nem azért szeret, mert szüksége van ránk, hanem azért van szüksége ránk, mert szeret.[6] A szentségek ebben az összefüggésben Isten emberek iránti szenvedélyét fejezik ki. Jó példát ad erre mindannyiunknak Jézus az emmausi úton (Lk 24,13-35). Odaszegődött az összetört, félelemmel telt szívű tanítványok mellé. Meghallgatta őket. Megértette velük, hogy, ami történt az Isten akarata volt. Hazáig kísérte őket. Megtisztelte őket azzal, hogy elfogadta meghívásukat. S végül a kenyér megtörésében megismertette velük igazi önmagát: az önfeláldozó Krisztust.
         Markánsan kimutatható az egyházi szimbolikus tettek gyógyító ereje az eucharisztiában. Az eucharisztia „az élet orvossága minden betegség gyógyítására és minden előrelépés és erény erősítésére” – fogalmaz a IV. századból való Szerapion Euchologionja.[7] Szinte a pszichoanalitikus terápia és konzultáció hármas lépésével analóg az eucharisztia belső folyamata, amely a résztvevőket emlékezésre, ismétlésre átdolgozásra ösztönzi.[8]
         Ezt éltem át, amikor még a Dunakanyarban szolgáltam. Telefonált egy ifjú pár Békéscsabáról, hogy szombaton házasságot kötnének a templomunkban. Vártuk, de hiába vártuk őket szombaton délelőtt, majd szombaton délután – nem értek oda. Este jött a telefon, hogy a Duna túloldalán egy szállodában pihennek, mert a menyasszony belázasodott. Hívtam őket a vasárnapi úrvacsorai közösségbe. A fiatal lány mosolygó, sugárzó arccal vette a kenyeret és a bort. Ekkor mondták el már személyesen, hogy polgárilag ugyan összeházasodtak, de az áldás elmaradt, mondván, hogy egyikőjük rokonsága sem hívőkből áll, nem nekik való lenne az egyházi szertartás, s egy hónapja már méhgyulladással kezelik a fiatalasszonyt. A délutáni istentiszteleten nagyon meghitt légkőrben házasságot kötöttek, majd hazautaztak. Két nap múlva az orvos gyógyultnak nyilvánította és egy évvel ezután megszületett gyermekük: Anna, ami azt jelent kegyelem!
         Az Isten szeretete, amelyet Pál is megénekel az 1Kor 13-ban, csak az ad értelmet életünknek és munkánknak.

Elhangzott: „Kiszolgáltatottság az ellátottak és ellátók szemszögéből a lelki egészség tükrében” Szakmai tanácskozás a Ceglédi Kistérségi Szociális Szolgáltató és Gyermekjóléti Központban



[1] J. Scharfenberg: Einführung in die Pastoralpsychologie. 92. p. Idézi Isidor Baumgartner: Pasztorálpszichológia. Fordította: Zelenka Judit – Major Judit – Fekete László – Mohi Zsolt. In: Interdiszciplináris szakkönyvtár 4. Semmelweis Egyetem TF – Párbeszéd (Dialógus) Alapítvány – HÍD Alapítvány. Bp. 2003. 612. p.
[2] Isidor Baumgartner: Pasztorálpszichológia. Fordította: Zelenka Judit – Major Judit – Fekete László – Mohi Zsolt. In: Interdiszciplináris szakkönyvtár 4. Semmelweis Egyetem TF – Párbeszéd (Dialógus) Alapítvány – HÍD Alapítvány. Bp. 2003. 612. p.
[3] U. o. 602. p.
[4] Isidor Baumgartner: Pasztorálpszichológia. Fordította: Zelenka Judit – Major Judit – Fekete László – Mohi Zsolt. In: Interdiszciplináris szakkönyvtár 4. Semmelweis Egyetem TF – Párbeszéd (Dialógus) Alapítvány – HÍD Alapítvány. Bp. 2003. 593. p.
[5] A. Lorenzer: Das Konzil der Buchhalter, 23. Idézi: Isidor Baumgartner: Pasztorálpszichológia. Fordította: Zelenka Judit – Major Judit – Fekete László – Mohi Zsolt. In: Interdiszciplináris szakkönyvtár 4. Semmelweis Egyetem TF – Párbeszéd (Dialógus) Alapítvány – HÍD Alapítvány. Bp. 2003. 594. p.
[6] Isidor Baumgartner: Pasztorálpszichológia. Fordította: Zelenka Judit – Major Judit – Fekete László – Mohi Zsolt. In: Interdiszciplináris szakkönyvtár 4. Semmelweis Egyetem TF – Párbeszéd (Dialógus) Alapítvány – HÍD Alapítvány. Bp. 2003. 616-617. p.
[7] Isidor Baumgartner: Pasztorálpszichológia. Fordította: Zelenka Judit – Major Judit – Fekete László – Mohi Zsolt. In: Interdiszciplináris szakkönyvtár 4. Semmelweis Egyetem TF – Párbeszéd (Dialógus) Alapítvány – HÍD Alapítvány. Bp. 2003. 619. p.
[8] U.o. 620. p. 

2016. május 10., kedd

Május...

Május egy munkás hónap. A nyári szabadságolások előtt május az utolsó hónap, amikor még a többség a munkahelyén van és dolgozik. Ilyenkor a földeken is rengeteg a munka. De nem is a mi emberi munkánk a fontos, hanem az Istené, aki a növények növekedését adja. Isten ad minden munkára áldást. Isten ad minden munkánknak értelmet. Talán éppen a munka aktualitásával, pillanatnyi voltával, időhöz kötöttségével. Hiszen az örökkévalóságban már nem lesz ilyen értelemben munka! 
Május az anyák hónapja. Nem azért, mert ilyenkor születik a legtöbb gyermek. Nem is azért, mert ilyenkor fogan a legtöbb baba. Hanem egyszerűen csak azért, mert ilyenkor a megelevenedő természet eszünkbe juttatja az édesanyákat. Köszöntjük, ünnepeljük őket. Talán egy kicsit megpróbáljuk jobban is szeretni az átlagosnál. De eljutunk-e a hálaadásig? Meg tudjuk-e köszönni az édesanyánkat?
Május az írásbeli érettségik ideje. Az alapképzés lezárásaként eljön a számadás ideje. Ráadásul nem lehet mellébeszélni, hiszen csak az számít, amit leír a diák! Ez a világ vizsgák és számonkérések egymásutánjává teszi az emberi életet... Krisztusnál nincs vizsga: se felvételi, se záróvizsga. Ott a kegyelem, és a szeretet a meghatározó. De ez nem jelenti, hogy nem lesz számonkérés! Lesz, de nem azoknak, akik Őbenne élnek!
Május a tanulás hónapja. A tanév vége előtt az utolsó lehetőség adódik a diákok számára a tanulásra. Ilyenkor még lehet javítani, szépíteni az eredményen. Ilyenkor még fontos témazárókat lehet megírni, elmaradt feleleteket lehet pótolni. Ez egy kicsit olyan év végi hajrá az iskolákban a jól megérdemelt pihenés előtt. Ma, amíg tart a kegyelmi idő - addig lehet nekünk is bűnbánatot tartani, elhagyni bűnöket, megragadni a kegyelmet.