2016. október 21., péntek

Hiszek a Mindenható Atyában!


Nemde két verebecskét meg lehet venni egy fillérért, de a ti Atyátok akarata nélkül egy sem esik le azok közül a földre? Nektek pedig még a fejetek hajszálai is mind számon vannak tartva. Ne féljetek tehát, ti sok verebecskénél drágábbak vagytok.”  Mt 10,29-31.
            Az ember szíve telve van félelemmel. Annyi mindentől tudunk félni: egymástól, Istentől, ördögtől, szellemektől, váratlan bajoktól, veszedelmektől, a jövőtől… Hogyan szabadulhatunk meg ettől? Miként leszünk Istenre hagyatkozó, reménnyel teli, vidám és hálás emberek? Erre ad választ az isteni gondviselésbe vetett hit.
            Jézus azzal nyugtatja az aggodalmaskodó kortársait, és minket is, hogy minden az Atya akarata szerint történik! Minden az Ő hatalmában van, mert Isten nem csak megteremtette ezt a világot, s aztán elengedte és magára hagyta; hanem továbbra is fontos számára, mi történik teremtményeivel. Ezért nem csak messziről figyeli a világunkat, hanem irányítja, gondot visel róla. Egyébként ez az a tanítás, amit valamilyen módon a hitetlenek is könnyebben elfogadnak, hiszen ennek ők is haszonélvezői: Isten ugyanis nem személyválogató, felhozza napját jókra és gonoszokra egyaránt. Az már más kérdés, hogy mire terjed ki szerintük a mindenható Isten hatalma. Elfogadják-e, hogy az Ő hatalma alatt áll a természet. A fizikai világ és a lelki-szellemi univerzum egyaránt az Ő kormányzása alá tartozik, ugyanúgy, mint az egyéni és a közösségi múltat felölelő történelem, vagy a jövő.
            Jézus először az értéktelennek tűnő verebekkel kezdi, majd rátér arra, hogy mi sokkal értékesebbek vagyunk az Atya számára. Nem csak hogy nem hagyott magunkra, de munkálkodik is teremtett világában, s bennünk, rajtunk is. Miért? Mert határozott célja van a mindenséggel, s benne velünk is. Azt akarja, hogy megismerjük Őt és Vele szeretetközösségben tudjunk élni! S ennek megvalósításához felhasználja még a mi rossz szándékunkat, akaratunkat, cselekedeteinket is. Ha már a boldog cél ismerős, még akkor is adódik a kérdés: hogyan ismerhetem meg Isten pillanatnyi akaratát rám nézve? Erre klasszikusan két válasz van, amely egymástól nem elválasztható, hanem erősítik egymást: alázat és imádság. Aki nem önmagát, a saját szándékát, akaratát igyekszik igazolni az Igével, Istennel – hanem érdekli egy kicsit is, hogy Isten mit szól hozzá, mit vár tőlem, mit kell tennem; az alázatosan odaborul az Atya elé, hogy megkérdezze Őt!
            A legcsodálatosabb a gondviselésben az, hogy mindezek mögött a Mindenható – görögül a Pantokrátor – nem egy kegyetlen despota, hanem Ő a mi szerető mennyei Atyánk, aki mindig a mi üdvösségünkön munkálkodik. Akkor is, ha a szigorú ószövetségi rendelkezések elhomályosítják, hogy ott is ugyanennek a szerető mennyei Atyának a féltő szeretete szólal meg, mint az Újszövetségben. S a mi egyéni életünkben is, amikor próbákat enged az Úr, Ő akkor is szeret!
            A mi szerető mennyei Atyánk a megteremtésünktől kezdve feladatot bízott ránk: uralkodjunk a többi teremtményen (1Móz 1,28), ami nem kizsákmányolást és pusztítást jelent, aminek látjuk a következményeit, hanem szerető gondoskodást; ugyanúgy, mint az Édenre vonatkozó parancs: művelje és őrizze a kertet (1Móz 2,15). De a mi Atyánk nem csak a természetet bízta ránk, hanem embertársainkat is. Nem mondhatjuk Káinnal, hogy nem vagyok őrizője a testvéremnek (1Móz 4,9)! Hiszen Pál is azt írja Timóteusnak: „Ha pedig valaki az övéinek és főleg házanépének nem viseli gondját, az megtagadta a hitet, és rosszabb a hitetlennél.” (1Tim 5,8). A gondviselésben Atyánk minket is megtanít gondoskodni, beállít ebbe a csodálatos szolgálatba, hogy ne önmagunkért aggódjunk, hanem egymásért munkálkodjunk!

2016. október 17., hétfő

GYERTYÁK, VIRÁGOK, KOSZORÚK




Az ősz az elmúlásról beszél nekünk. S ilyenkor mi, élők emlékezünk. Emlékezünk október 6-án az aradi vértanúkra; október 23-án 1956 eseményeire, és 1989 hőseire; november 4-én ’56 mártírjaira… November elején pedig hallottjainkra. Ilyenkor a temetők megtelnek élettel.
Mivel sokan, és sokfélék vagyunk, ezért az október végi, november eleji ünnepek között is más-más helyre tesszük a hangsúlyt. Vannak, akiknek a legtöbbet a helloween jelent. Ők álarcokkal, rémisztő töklámpásokkal, partikkal, édességért házaló gyermekekkel múlatják ilyenkor az időt. S talán emlékeznek az ősi kelta újévre, amikor az elhaltak lelkei ezen a napon visszatérhettek a földre kísérteni. Mások, főleg katolikus keresztények a Mindenszentek ünnepét és a Halottak napját tartják ezekben a napokban. Ők elmennek elhunyt szeretteik sírjához, virágot, koszorút visznek, gyertyát gyújtanak, imádkoznak; ha nem csak a külsőségeket tartják, akkor alamizsnát is osztanak, vagy misét esetleg búcsút kérnek szerettük lelki üdvéért, hogy elősegítsék tisztulásukat. Ismét mások, főleg protestáns keresztyének szintén elmennek a temetőkbe virágokat, koszorút vinni, de emlékeznek is az előttünk járt nemzedékekre, nem csak családtagokra, hanem hitük hőseire, a reformátorokra: Luther Mártonra, Kálvin Jánosra is.  Felelevenítik tudásukat arról, hogy miről is szólt eredetileg a reformáció, s hogyan lehet annak ma megfelelni.
Mindegy milyen külsőségek közepette szembesülünk az elmúlás tényével – de tegyük azt tudatosan, ne tudatlanul! Bárhogyan is emlékezünk tudatosítsuk saját magunkban és a mellettünk álló szeretteinkben, hogy amit teszünk, azt nem önmagunkért tesszük, hanem az ősökért. Ne a tömeget kövessük szokásainkkal, ne divatokat utánozzunk, hanem emlékezzünk elhunyt szeretteinkhez méltó módon!

2016. október 12., szerda

Hiszek egy Istenben!


Halld meg, Izráel: az ÚR, a mi Istenünk az egyetlen ÚR! Szeresd azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből.  5Móz 6,4-5.
         Isten egyetlensége olyan alapvető dolog, amit ritkán kérdőjeleznek meg emberek. Leginkább azok, akik semmiben nem hisznek. A hétköznapi életünk mégis elég gyakran mást mutat: vagy elfeledkezünk Istenről, vagy mást is ugyanabban a tiszteletben és imádatban részesítünk, ami csak Neki jár! Mit tanít erről a Szentírás? Hogyan segít nekünk Isten igéjének világossága, hogy egyedül Őt imádjuk?
         Azt mondja mindenek előtt: „Halld Izráel”. Kijelenti az igazságot. Megosztja választottjával a Rá vonatkozó helyes ismeretet. Odaszólítja magához, és tanítja népét. Nem neheztel, mondván, hogy már mióta itt vagyok veled, és még mindig nem ismersz?! Nem kéri számon parancsolatát – hiszen a Tízparancsolat nemrég hangzott el, s az éppen azzal kezdődik: „Én, az ÚR vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. Ne legyen más istened rajtam kívül!” (5Móz 5, 6-7). Nem büntet és nem dühöng; hanem szeretettel lehajol hozzánk, megvárja míg Rá figyelünk, s utána kinyilatkoztatja Önmagát. S ez nem csak az ószövetségi időben volt így, hiszen ezt tette Jézus is a tanítványaival. S ezt tesz velünk, ma élő választottjaival is. Magához hív és tanít, Lelkével olyan dolgokat oszt meg velünk a mi Atyánk, amit test és vér nem ismerhet meg (Mt 16,17). Biztos ismersz olyan embert, aki rengeteg idővel, energiával azon van, hogy a Bibliából megismerje Istent – s látod, hogy nem jut előbbre, mert olyan alapvető dolgokat nem ért, ami neked, hívő embernek természetes, de neki, aki nincs kapcsolatban az Úrral nem bír megérteni. Isten nem mindenkivel ismerteti meg magát. Csak a választottakkal. Boldog lehetsz, ha ismered Őt!
         A folytatásban megtudhatja a nép: „az Úr, a mi istenünk”. A bemutatkozás elengedhetetlen. Az Úr a mi Istenünk – és nem Egyiptom istenségei, nem a Baálok, nem a Gonosz, és ne egy embert kell istenként tisztelnünk… Kétségbe sem kell esnünk, hogy nekünk nincs Istenünk, vagy rólunk elfeledkezik a mi Urunk, hiszen az Ő neve éppen azt jelenti: az vagyok, aki veled leszek (2Móz 3,14). Ha valakire számíthatsz az életben, az nem más, mint az élő Isten. Ha valakiben megbízhatsz, hogy teljesíti ígéreteit, akkor az Ő. Ő így mutatkozik be a Bibliában.
         Az Istennel való kapcsolatunk kizárólagosságot is jelent, mert azt mondja: „a mi Istenünk az egyetlen ÚR”. Ha Őt imádjuk, Őt hívjuk segítségül, Benne bízunk – akkor nem megyünk máshoz is, bebiztosítva magunkat, hátha valamelyikőjük tud segíteni. Nem versenyeztethetjük meg a szellemi hatalmasságokat és erőket. Az Úr kijelentésére csak hittel hűséggel és szeretettel tudunk válaszolni. Hittel: újra és újra megvallva a világ előtt, és saját magunknak is összegezve: „Hiszek egy Istenben!”. S ezzel a hittel tudunk átjutni az élet nehézségein, ez által a hit által értünk meg dolgokat, történnek velünk csodák, mert ebben találkozunk Istennel. A hűség pedig egy kapcsolatban alapvető dolog. Nem feledkezünk el Róla, nem bízunk másban – csak Őbenne! Ő az első, akivel megosztjuk örömünket és bánatunkat. Mindennel Hozzá rohanunk, mint a gyermek a szüleihez. S mindezt nem félelemből, vagy rettegésből tesszük, hanem szeretetből. Isten önkijelentő szeretetére mi is csak szeretettel felelhetünk. Nem képmutató, számító, érdekkel terhelt szeretettel, hanem őszinte gyermeki szeretettel, amely teljes lényünket áthatja, ízig-vérig átjár minket. S ennek megfelelően Istennel kapcsolatban minden dolgunkat szeretetteljesen tudjuk véghezvinni. Azt is el kell mondanunk, hogy ez sem tőlünk van – ez is az Ő ajándéka, az Ő szeretetéből fakad!