2016. október 21., péntek

Hiszek a Mindenható Atyában!


Nemde két verebecskét meg lehet venni egy fillérért, de a ti Atyátok akarata nélkül egy sem esik le azok közül a földre? Nektek pedig még a fejetek hajszálai is mind számon vannak tartva. Ne féljetek tehát, ti sok verebecskénél drágábbak vagytok.”  Mt 10,29-31.
            Az ember szíve telve van félelemmel. Annyi mindentől tudunk félni: egymástól, Istentől, ördögtől, szellemektől, váratlan bajoktól, veszedelmektől, a jövőtől… Hogyan szabadulhatunk meg ettől? Miként leszünk Istenre hagyatkozó, reménnyel teli, vidám és hálás emberek? Erre ad választ az isteni gondviselésbe vetett hit.
            Jézus azzal nyugtatja az aggodalmaskodó kortársait, és minket is, hogy minden az Atya akarata szerint történik! Minden az Ő hatalmában van, mert Isten nem csak megteremtette ezt a világot, s aztán elengedte és magára hagyta; hanem továbbra is fontos számára, mi történik teremtményeivel. Ezért nem csak messziről figyeli a világunkat, hanem irányítja, gondot visel róla. Egyébként ez az a tanítás, amit valamilyen módon a hitetlenek is könnyebben elfogadnak, hiszen ennek ők is haszonélvezői: Isten ugyanis nem személyválogató, felhozza napját jókra és gonoszokra egyaránt. Az már más kérdés, hogy mire terjed ki szerintük a mindenható Isten hatalma. Elfogadják-e, hogy az Ő hatalma alatt áll a természet. A fizikai világ és a lelki-szellemi univerzum egyaránt az Ő kormányzása alá tartozik, ugyanúgy, mint az egyéni és a közösségi múltat felölelő történelem, vagy a jövő.
            Jézus először az értéktelennek tűnő verebekkel kezdi, majd rátér arra, hogy mi sokkal értékesebbek vagyunk az Atya számára. Nem csak hogy nem hagyott magunkra, de munkálkodik is teremtett világában, s bennünk, rajtunk is. Miért? Mert határozott célja van a mindenséggel, s benne velünk is. Azt akarja, hogy megismerjük Őt és Vele szeretetközösségben tudjunk élni! S ennek megvalósításához felhasználja még a mi rossz szándékunkat, akaratunkat, cselekedeteinket is. Ha már a boldog cél ismerős, még akkor is adódik a kérdés: hogyan ismerhetem meg Isten pillanatnyi akaratát rám nézve? Erre klasszikusan két válasz van, amely egymástól nem elválasztható, hanem erősítik egymást: alázat és imádság. Aki nem önmagát, a saját szándékát, akaratát igyekszik igazolni az Igével, Istennel – hanem érdekli egy kicsit is, hogy Isten mit szól hozzá, mit vár tőlem, mit kell tennem; az alázatosan odaborul az Atya elé, hogy megkérdezze Őt!
            A legcsodálatosabb a gondviselésben az, hogy mindezek mögött a Mindenható – görögül a Pantokrátor – nem egy kegyetlen despota, hanem Ő a mi szerető mennyei Atyánk, aki mindig a mi üdvösségünkön munkálkodik. Akkor is, ha a szigorú ószövetségi rendelkezések elhomályosítják, hogy ott is ugyanennek a szerető mennyei Atyának a féltő szeretete szólal meg, mint az Újszövetségben. S a mi egyéni életünkben is, amikor próbákat enged az Úr, Ő akkor is szeret!
            A mi szerető mennyei Atyánk a megteremtésünktől kezdve feladatot bízott ránk: uralkodjunk a többi teremtményen (1Móz 1,28), ami nem kizsákmányolást és pusztítást jelent, aminek látjuk a következményeit, hanem szerető gondoskodást; ugyanúgy, mint az Édenre vonatkozó parancs: művelje és őrizze a kertet (1Móz 2,15). De a mi Atyánk nem csak a természetet bízta ránk, hanem embertársainkat is. Nem mondhatjuk Káinnal, hogy nem vagyok őrizője a testvéremnek (1Móz 4,9)! Hiszen Pál is azt írja Timóteusnak: „Ha pedig valaki az övéinek és főleg házanépének nem viseli gondját, az megtagadta a hitet, és rosszabb a hitetlennél.” (1Tim 5,8). A gondviselésben Atyánk minket is megtanít gondoskodni, beállít ebbe a csodálatos szolgálatba, hogy ne önmagunkért aggódjunk, hanem egymásért munkálkodjunk!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése