2018. február 10., szombat
2018. február 9., péntek
Bibliai alapfogalmak: Üdvrend
7. Üdvrend:
Kegyelem –
Kiválasztás – Elrendelés – Elhívás
Memoriterek a témakörhöz
1. Róma 8,28-30: „Tudjuk pedig, hogy azoknak, akik Istent
szeretik, minden javukra van, mint akik az ő végzése szerint elhívottak. Mert akiket eleve ismert,
eleve el is rendelte, hogy Fia képmásai legyenek, hogy ő legyen elsőszülött sok
testvér között.
Akiket pedig eleve elrendelt, azokat el is hívta, és akiket
elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg
is dicsőítette.”
2. Zsolt 130,7: „Bízzál,
Izráel, az Úrban, mert az Úrnál van a kegyelem, és bőséges nála a szabadítás!”
3. Zsid 4,16: „Járuljunk azért bizalommal a kegyelem trónjához, hogy irgalmat
nyerjünk, és kegyelmet találjunk idejében jövő segítségül.”
4. Ef 1,4: „Mert kiválasztott minket őbenne a világ teremtetése előtt, hogy
szentek és feddhetetlenek legyünk őelőtte.”
5. 2Tim 1,9: „aki megmentett minket és elhívott szent hívással; nem a mi
cselekedeteink szerint, hanem az ő saját végzése és kegyelme szerint, amelyet
örök időknek előtte adott nekünk Krisztus Jézusban.”
I.
Az üdvrend teológiai megfogalmazása
Jóllehet a Szentírásban szerepelnek az Isten üdvakaratát
kifejező igék mégis csak a reformáció idején kezdték ezt tételesen kidolgozni.
H. Bullinger szerint a Róma 8,28-30 az isteni üdvakarat folyamatát és a
megvalósulás belső rendjét is bemutatja. A protestáns orthodoxia idején ezt
szisztematikusan kidolgozták. A teljesség kedvéért beillesztették a sorba a megvilágosítást,
és a megtérést, a megdicsőülést pedig megszentelődésre és a Krisztussal való
egységre osztották fel. Ebből lett az ordo
salutis – üdvrend.
II.
A kidolgozott üdvrend tartalma
1.
|
praedesinatio
|
elrendelés
|
2.
|
vocatio
|
elhívás
|
3.
|
illuminatio
|
megvilágosítás
|
4.
|
iustificaio
|
megigazítás
|
5.
|
conversio
|
megtérés
|
6.
|
sancificatio
|
megszentelődés
|
7.
|
unio mystica cum
Christo
|
Krisztussal való
egység
|
Ennek első három eleméről lesz ma szó.
De mielőtt erre rátérnénk szükséges néhány veszélyes
elhajlásra felhívni a figyelmet. Az egyik egy egyszerű hangsúlyeltolódás:
amikor Isten velünk közölt kegyelmével szemben túl nagy jelentőséget
tulajdonítunk önmagunknak, s így súlyánál nagyobb hangsúlyt kap az emberi
oldal. A másik megint egy emberi jellemző, hogy mi szeretjük a dolgokat
folyamatként szemlélni, s látni az egymásutániságot. Ez a veszély az ordo
salutisnál is fennáll. A logikai rendből időbeli rend, ha úgy tetszik folyamat
lehet.
III.
Mire jó az ordo salutis?
Az üdvösség rendjének bemutatását azért vállalja az apostol,
mert így bátorítja a hívő testvéreket arra, hogy bízzanak Isten kegyelmében.
Hiszen, ha elkezdte bennük az Ő munkáját, akkor azt véghez is fogja vinni!
Nekünk sem azért kell megismernünk az üdvösség rendjét, hogy abban emberi módon
próbáljunk meg, a saját erőnkből előrébb jutni; hanem azért, hogy Isten
csodálatos kegyelmét lássuk a saját életünkben. Lássuk hogyan formált eddig, s
hittel megragadjuk a folytatást is.
IV.
Kegyelem (héber: hen – „kedvezően hajolni valaki felé”, hesed – „szövetségi hűség”;
görög: kharisz)
Istennek az ember iránti jóságának kimeríthetetlen forrása
(2Móz 34,6-7; Zsolt 36,8-10), amelynek teljességét Jézus Krisztusban
ismerhetjük meg (Jn 1,17; Ef 2,7). Ez ingyen lehetővé teszi Isten üdvjavainak
elnyerését (Róm 11,6; Ef 2,8). A kegyelem megnyilvánul Isten szeretetteljes
tekintetében, a bűnök bocsánatában, az örök élet ajándékában, a lelki ajándékok
megnyilvánulásaiban. Különbség van az emberiségre általánosan kiterjedő
kegyelem, és a kizárólag a hívek között az egyházban megmutatkozó kegyelem
között.
V.
Kiválasztás (héber: báchar, bárar – „kiválaszt”,
„elkülönít”, görög: eklegeszthai –
„kiválasztani”)
A Szentírásban alapvetően teológiai fogalom, tehát Istenre
vonatkozik. A kiválasztás Isten szuverén döntése. Vonatkozik először az
emberre, majd az egyénre (Ábrahám, Izsák, Jákób, Júda Lévi, Dávid…), törzsre
(Juda, Lévi), népre (Izrael), a választott nép földjére, országra, annak
vezetőjére, Jeruzsálemre. Ez történhet egy bizonyos feladatra, célra, de lehet
általános, egyetemes – akár ideiglenesen, akár véglegesen. A választás
szempontjai Izrael esetében 5Móz 7,6-9; Dávid esetében 1Sám 16,7, az Úr
szolgája esetében Zsid 1,9. A kiválasztásnak jelei vannak: Isten jelenléte, a
Lélek ajándéka
Az Újszövetségben Jézusban nyeri el igazán az értelmét: Ő a
kiválasztott, Isten Választottja, akiben mi is kiválasztást nyertünk. Ezt Pál
leírásából érthetjük meg: Ef 1,3-10: „Áldott az Isten, a mi Urunk, Jézus Krisztus Atyja, aki
megáldott minket minden lelki áldással a mennyekben, a Krisztusban. Mert kiválasztott minket
őbenne a világ teremtetése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk
őelőtte. Szeretetében előre elhatározta, hogy
fiaivá fogad minket Jézus Krisztus által, akaratának tetszése szerint, kegyelme dicsőségének
magasztalására, amellyel megajándékozott minket a Szeretettben.
Benne van a mi váltságunk az ő vére által, a bűnök bocsánata kegyelmének
gazdagsága szerint, amelyet nagy bőséggel közölt velünk minden
bölcsességgel és értelemmel. Megismertette velünk akaratának
titkát az ő jó kedve szerint, amelyet előre elhatározott magában, az idők teljességének rendjére nézve, hogy Krisztusban mindeneket
egybeszerkeszt, mind amelyek a mennyben, mind amelyek a földön vannak.”
VI.
Elrendelés (héber: chárac – „elrendel, megszab, eldönt, rendreutasít”; görög: prooridzein – elrendelni, a latin
fordításban ez szerepel predestinaio-ként; proitheszthai
– elébe helyez, javasol, elgondol, elhatároz)
Az elrendelés alapvetően a megígért Messiásra vonatkozik mind
az Ó-, mind az Újszövetségben. Csak ezután vonatkozik a Krisztus-test, az
Egyház kiválasztására. Itt a klasszikus igehely a Róma 9-11 fejezetek. S a
Krisztusban hívő egyén kiválasztása csak az egyházon belül értelmezhető.
Az eleve elrendelés logikája:
-
Mindenki
vétkezett
-
Mindenki
ítéletet, kárhozatot érdemel
-
Isten
némelyeket kiválasztott, másokat meghagyott bűnében
-
A
kiválasztottak üdvözülnek, a bűnösök elkárhoznak
VII.
Elhívás
Isten szólítja a Tőle eltávolodott embert az Édentől kezdve
(1Móz 3,9). Nem mondott le róla. Terve van vele. Ezért megismerteti magát vele,
s ezen keresztül hívja az embert Önmagához. Általános kijelentés -–általános
hívás hangzik a természetben, történelemben, lelkiismeretben. Isten speciális
hívása a speciális kijelentésben hallható meg: ez a Szentírás! Ez már
verbálisan elhangzó hívás. Tartalma a kegyelemről szól, Jézus Krisztusban
nyilvánul meg. Isten hívása személyes kapcsolatra szól. Élő közösségre Vele.
9. Isten dicsőségének munkálása: istentiszteletben
Memoriterek
1.
Zsolt
50,1-2: „Az Istenek Istene, az ÚR szól, és hívja a földet napkelettől
napnyugatig. A tökéletes szépségű Sionról ragyog
föl az Isten.”
2.
Mt
18,20: „Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok
közöttük.”
3.
Jn
17,4: „Én dicsőítettelek téged e földön, elvégeztem a munkát,
amelyet rám bíztál, hogy végezzek.”
4.
Jn
20,19-23: „Már este volt azon a napon, a hét első napján, és a
zsidóktól való félelem miatt az ajtók is zárva voltak, ahol egybegyűltek a
tanítványok, eljött Jézus, megállt középen, és azt mondta nekik: Békesség
nektek! És
ahogy ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. A tanítványok pedig
örvendeztek, hogy látják az Urat. Majd ismét azt mondta nekik Jézus: Békesség nektek!
Ahogy engem elküldött az Atya, én is úgy küldelek el titeket. Ezt mondva rájuk lehelt, és így
szólt: Vegyetek Szentlelket! Akiknek bűneit megbocsátjátok, azok bocsánatot
nyernek, akikéit megtartjátok, azokéi megmaradnak.”
5.
Róm
12,1-2: „Kérlek azért titeket, testvéreim, Isten irgalmára, hogy
szánjátok oda testeteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul. Ez a ti okos
istentiszteletetek. És ne
szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el az elmétek megújulása
által, hogy megítélhessétek, mi Isten jó, kedves és tökéletes akarata.”
I.
A keresztyén istentisztelet
elnevezése, meghatározása
Az Ószövetségben Isten közösségvállalása az emberrel
hozza létre az első istentiszteleteket. Az állandó istentiszteletet az teszi
lehetővé, hogy Isten az Ő népe között lakik. Elnevezése eleinte a szolgálatra (abodah, seret) és az áldozatra (qorban) utalt, később pedig magára az
összejövetelre (szünagógé). Az
ószövetségi istentiszteletben alapvetően Isten cselekszik. Isten közeledésére
az ember szavakkal, tettekkel és egész egzisztenciája felajánlásával válaszol,
amiben a papságnak közvetítő szerepe van. A szentély az Úrral való találkozás
helye, ahol Ő megjelenik. Ez a megjelenés szenteli meg a helyet, időt,
tárgyakat, személyeket. Az áldozat az ember ajándéka Istennek, amely kifejezi a
bűnös bűnhődését, és Isten kiengesztelődését, közben a kiontott vér pedig
eltörli a bűnt.
Az Újszövetségben a LXX által használt görög
kifejezések (latreia, thűszia,
thrészkeia, leiturgia) mellett a keresztyén istentisztelet megnevezésére az
„összegyülekezés”, „együttlét” (szünerkheszthai,
szünageszthai) szavakat használja (1Kor 5,4; ApCsel 2,44; 4,31; 20,7; Mt
18,20). Természetesen megjelenik a központi cselekmény, az úrvacsora
jelentőségét hangsúlyozó megnevezés is: a „kenyér megtörése” (klaszisz tu artu – ApCsel 2,42; 2,46;
20,7; 20,11); „úrvacsora” (küriakon
deipnon – 1Kor 11,20); az „úrnak asztala” (trapeza küriu – 1Kor 10,21).[1]
Lényegét tekintve az újszövetségi istentisztelet beszéddel (Ige) és tettekkel
(sákramentum) való Krisztus-hirdetés, amit emberi válaszként az imádság egészít
ki. Az istentisztelet nem korlátozható a templomi liturgiára, hanem kiterjed az
egész emberi életre. Az istentiszteleten Isten és ember találkozik és
párbeszédet folytat.
A keleti egyházban általánossá
vált a görög liturgia kifejezés az
istentiszteletre. Nyugaton az officium,
actio sacra elnevezések után terminus technicus lett a missa – magyarul mise elnevezés.
A mi istentisztelet megnevezésünk az ember Isten előtti hódolatát adja
vissza, ami némelyek szerint a bibliai istenfélelem (jirat JHWH, euszebeia) fogalmához áll közel.[2]
Mások szerint viszont ügyetlen ez a megnevezés, mert elhomályosítja a lényeget,
hogy Isten az, aki szolgál nekünk az istentiszteleten![3]
Istentiszteleten Isten szabályokban
rögzített, rendszeres tiszteletét értjük. Ehhez hozzátartoznak az
istentiszteleti helyek, tárgyak, idők, rítusok és cselekmények (ima, zene, ének,
igehirdetés, hitvallás, sákramentumok, áldás), felszentelt személyek.
II.
Az istentisztelet elemei
A keresztyén istentisztelet ősképe Ágendánk szerint a Jn
20,19-23-ban szerepel, itt jelenik meg mindaz, ami szükséges egy
istentisztelethez[4]:
1.
Krisztus jelenléte: nem csupán róla van szó, hanem Ő maga jelenik meg!
2.
Ő adja önmagát
és bűneink bocsánatát.
3.
Ő
– saját küldetése folytatásaképpen – küldi misszióba népét az evangélium
hirdetésére.
4.
Ehhez
adja népének a Szentlelket.
Fontos megkülönböztetés vonatkozik az istentiszteleten az
állandó (vagy kötött) és a változó elemekre.
Állandó elemek: Apostoli köszöntés, Miatyánk, áldás,
Hitvallás…
Változó elem: énekek, imádságok, igehirdetés…
Vannak elemek, amelyekben Isten szól hozzánk (Ige,
Igehirdetés, Áldás), s vannak amelyekben mi válaszolunk Neki (Ima, Ének,
Hitvallás).
III.
Az istentisztelet célja Isten
dicsőítése
A keresztyén istentisztelet Jézus Krisztusban válik
lehetségessé. Ő engesztelte ki az Atyát, és állította helyre Isten és ember
közösségét. A Szentlélek ebbe a helyreállított közösségbe hív minket. Krisztus
úgy foglalta össze emberi testben végzett szolgálatát főpapi imájában, hogy „Én dicsőítettelek téged e földön” (Jn
17,4)! Ennek megfelelően a mi istentiszteletünk is Isten dicsőségének
munkálásában kell, hogy álljon. Őt kell az egész istentiszteletünkkel
dicsőítenünk! Mindennek Róla kell szólnia, Őt kell dicsőítenie!
Minden más csak Isten dicsőítése után következik. Az ember
hitbeli épülése, a lélek vigasztalása, a lelki sebek gyógyulása, a közösség
megélése – ezek mind-mind alá vannak rendelve Isten dicsőségének, és válhatnak
fontosabbá…
IV.
Az istentisztelet, mint
istendicsőítés alapvető jellemzői
A Jézus szavai szerint: „Az Isten Lélek, és akik őt imádják, azoknak lélekben és igazságban kell
őt imádniuk.” (Jn 4,24). Tudjuk, hogy a mi istentiszteletünk az anyagi
világban történik, de nem válhat fontosabbá a külső feltétel a belső
tartalomnál! A templom, az orgona nem lehet fontosabb Isten Igéjénél, az
Istentiszteletnél! A hangsúly mindig a lelki részen kell, hogy legyen.
Ugyanígy az emberi rész nem kaphat nagyobb hangsúlyt az
istentiszteleten, mint az Isten kijelentése! Emberi szolgálat nem
homályosíthatja el Isten jelenlétét! Mindig Istennek kell a középpontban lenni!
Az istentiszteleten Isten dönt mindenről: az általa
kiválasztott helyen, az általa felszentelt személyek, az Ő szavát közvetítik az
Általa meghatározott módon, az Általa kiválasztott gyülekezetnek!
Mivel Isten a legjobbat érdemli, ezért minden hanyagság,
nemtörődömség, mulasztás, középszerűség, igénytelenség elvesz Isten
dicsőségéből, és vétekbe viszi a közösséget. Törekednünk kell a tökéletességre,
mert az illik Istenhez (Mt 5,48)!
V.
Istent dicsőítő istentiszteletünk
haszna
Isten jelenlétét semmi
nem pótolhatja a gyülekezetben! Az istentisztelet lényegét jelenti az Istennel
való hetenkénti találkozás. Isten jelenlétében minden megváltozik: gyógyulnak
az élet sebei, helyreállnak az emberi kapcsolatok, mert eltűnik a bűn –
bocsánatot nyer, és új életet teremt a Lélek! Egy vasárnapi istentisztelet erőt
ad a hétköznapokhoz. Helyreteszi az értékrendünket. Jelenvalóvá teszi Istent.
Nem az emberi szükségletekre, emberi emóciókra, evilági
praktikákra kell figyelnünk az istentisztelettel kapcsolatban, hanem kizárólag
Isten dicsőségére. Minden új gyakorlattal, szokással kapcsolatban egyetlen
jogos kérdés van teológiailag: Isten dicsőségét szolgálja? Ha nem, akkor nem
érdemes vele foglalkozni. Ha igen, akkor helye van az istentiszteleten.
Bibliai alapfogalmak: Hit és cselekedet
9. Üdvrend:
Hit és cselekedet
Megigazulás –
Megszentelődés
Új élet
Memoriterek a témakörhöz
1. Ef 2,8: „Mert kegyelemből nyertetek üdvösséget, hit
által, és ez nem tőletek van, Isten ajándéka ez,”
2. Jak 2,24: „Látjátok
tehát, hogy cselekedetekből igazul meg az ember, és nem csupán hitből. Ugyanígy a parázna Ráháb is vajon nem
cselekedetekből igazíttatott-e meg, amikor a követeket a házába fogadta, és más
úton bocsátotta el őket? Mert amint halott a test lélek nélkül, úgy halott a
hit is cselekedetek nélkül.”
3. Róma 3,24: „az ő kegyelméből ingyen igazulnak meg a Krisztus Jézusban való
váltság által”
4. Fil 1,6: „Ezért meg vagyok győződve arról, hogy aki
elkezdte bennetek a jó munkát, elvégezi a Krisztus Jézus napjáig.”
5. Róma 6,4: „Eltemettettünk tehát vele együtt a keresztség
által a halálba, hogy amiképpen feltámadt Krisztus a halálból az Atya dicsősége
által, úgy mi is új életben járjunk.”
I.
A hit meghatározása
Hinni azt jelenti, hogy az ember rábírja magát egész
egzisztenciájával és engedelmességével az igazság cselekvésére. A hit sem nem
egy intellektuális elfogadása Isten kegyelmének; sem nem egy érzelmi
ráhangolódás Isten jóságára – hanem egész lényünket és életünket kitöltő aktív
válasz a kegyelemre. Ez önmagában Isten ajándéka, mi semmit nem tehetünk érte,
de ha megkaptuk, akkor munkába veszi egész életünket.
II.
A cselekedetek értelmezése
Más az, amikor a törvényt azért tartja meg valaki, mert abból
szeretne üdvösséget nyerni, és más az, amikor a Lélek gyümölcsét termi az élete
(Gal 5). A cselekedetek helye nem a megváltás, vagy a megigazulás
kiérdemlésénél van, hanem a megszentelődés folyamatában.
III.
Hit és cselekedet egymáshoz való
viszonya
A hit és cselekedet Pál és Jakab teológiájában szembe került
egymással. Igazából csak a hangsúlyt tették máshová, de ugyanarról beszéltek.
Hiszen a keresztyén embernek a megtéréshez méltó gyümölcsöket kell teremnie. A
hit és az életvitel nem válhat el egymástól. Aki elindult a hit útján, annak
haladnia kell a megszentelődésben is.
IV.
Megigazulás (dikaioszüné)
A megigazulás egy jogi kifejezés, ami felmentő ítéletet, vagy
sokkal inkább az ítélet felfüggesztését jelenti, s ilyen értelemben kell érteni
az igazzá nyilvánítást is. Isten mondja ki felettünk ezt a bírói ítéletet. Elmarasztalnak
bűneinkért, de felfüggesztik az ítélet végrehajtását. Ez nem jelenti azt, hogy
mi erre méltókká váltunk, hanem ez egyedül Krisztus érdemében való részesedést
jelent. Tényleges bűnös voltunk ellenére úgy tekint ránk Isten, mint
visszafogadott gyermekeire.
A megigazuláson tehát tőlünk idegen igazságot, beszámított
igazságot, Krisztus igazságát kell érteni. Ha Krisztusban vagyunk, akkor Isten
Krisztuson át tekint reánk.
V.
Megszentelődés
Az apostol arra figyelmezteti a thesszalonikabeli keresztyén
gyülekezet tagjait: „az az Isten akarata,
hogy megszentelődjetek!” (1Thessz 4,3). Vannak megtért keresztyének, akik
elfogadták a megigazulást anélkül, hogy haladnának előre a megszentelődés
útján… A megszentelődés az a folyamat, amit az óember megöldöklése
és az újember megelevenedése jelent a keresztyén ember életében. Ez a bűnök
elhagyását jelenti és az Istennel való közösség kiteljesedését. Ez nem más
mint, hogy újra helyreáll életünk fölött Isten uralma. Megszentelődünk: Isten
tulajdonába visszakerül az életünk. A megszentelődés kézikönyve az etika!
VI.
A megigazulás és a megszentelődés
egymáshoz való viszonya
Alapvetően nem időbeli egymásutániság, és nem ok-okozati
összefüggés van a két lelki történés között. A kettő egymástól
elválaszthatatlan. Nincs egyik a másik nélkül. Az egyik feltételezi a másikat.
A megszentelődés a kimondott isteni ítélet kiteljesedése az ember életében.
VII.
Új élet
Lelki értelemben egy teljesen új életet kezdünk élni az
újjászületés után. A bűn már nem uralkodik rajta, mert meghalt a bűnnek,
Krisztusnak él. Sőt ahogy az apostol mondja: „Krisztussal együtt megfeszíttettem. Többé pedig nem én élek, hanem
Krisztus él bennem; amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való
hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem.” (Gal 2,20).
Meddig lehet így eljutni? Minden bűnt el lehet hagyni?
Szentté lehet válni?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)