3Mózes 18.

Az Istenhez közeledő embernek az ószövetségi törvények szerint három szinten kell figyelnie önmagára: a tisztaság, az erkölcs és a szentség szintjén. De a tisztaság is szerteágazó, mert a kultuszi tisztaság mellett létezik a családi élet tisztasága – sőt van egészségügyi, és étkezési tisztaság is. Ma sem csak arra érdemes odafigyelni, hogy a gyülekezet elvárásának megfeleljünk, hanem a családi élet tisztasága is fontos. Nem csak önmagunk és embertársaink számára, hanem igenis Istennek is fontos a magánéletünk tisztasága is!

A szolgaságból szabadult népnek figyelnie kell a mögötte lévő egyiptomi és az előtte lévő kánaáni szokásokra, cselekedetekre is – az elsőt elhagyni, a másodikat nem megtanulni! Helyette az Úr döntéseit kell szem előtt tartani. Nem elég örvendezni az Úr szabadításának, a régi bűnök, rossz szokások, tisztátalanságok elhagyásának; hanem óvnunk kell magunkat a ránk leselkedő újabb veszélyektől is, amelyek eltérítenek az Istennel való közösségtől. Egyedül az élő Istenre érdemes figyelni, s a Vele való élő kapcsolatot kiteljesíteni!

Tilos a vérfertőzés! Felsorolja a nőnemű családtagokat a közeli és a távoli rokonságban, de a lányt nem említi! Az egész ókori keleten a vezető réteg ezt előszeretettel hagyta figyelmen kívül. Eleve ott is, és itt is a modern világban egy mozaikszerű családszerkezet tárul elénk! Alig lehet átlátni, hogy ki kivel van? Ki kinek milyen szinten a rokona… Isten átlátható, világos és tiszta családi kötelékeket vár el a követőitől.

A 16. versben szereplő tilalom az élő testvér feleségére vonatkozik a sógorházasság (5Móz 25,5 k.) viszont a már meghalt testvér feleségére – ezért itt nem ugyanarról van szó. A két dolog teljesen más, ezért nem szembeállítható egymással, és nem is szabad összekeverni, vagy kijátszani egymás ellen ezeket a rendelkezéseket. Isten parancsolatait, akaratát mindig a megfelelő helyen kell értelmeznünk!

A 18. vers rendelkezése a testvérek együttes feleségül vételéről – új, mert Jákob még megtehette (1Móz 20,28). Talán éppen az ő szomorú élete van ennek a rendelkezésnek a hátterében. A családon belüli felesleges versengés ma is megfontolandó, nem csak a házasságkötés alkalmával…

A 20. vers enyhén fogalmaz – ehhez képest a 3Móz 20,10 halálbüntetést helyez kilátásba. A tisztátalanság kirekesztettsége lelkileg elszigetel, és a közösség számára halottá tesz valakit, de onnan még vissza lehet térni. A későbbi szigorítás ezt a reményt is elveszi! A mai közerkölcsi állapotok közepette is megfontolandó ez a parancsolat!

A 21. vers a mai olvasó szemében látszólag kilóg a felsorolásból, de a Moloknak szóló áldozat tilalma általában ilyen összefüggésben kerül elő a mózesi törvényekben. Molok, mint az alvilág idegen istene nem kaphat áldozatot. Az indoklás összekapcsolja az eddigiekkel ezt a vétket, de a szexualitáshoz is köthető ez, mert a szexuális kapcsolatból születő gyermek, mint annak a gyümölcse az Úr ajándéka – ezért nem lehet idegen istenségnek feláldozni. Ha a nemi élet tisztaságáról beszélünk, akkor szólnunk kell annak gyümölcséről, a gyermekről is! S ez ma is aktuális a fogamzásgátló módszerek kifinomult korszakában – ha máshol nem, de az abortusz esetében biztosan!

A homoszexualitás és a szakrális prostitúció itt is összefügg, mint az Ószövetség más helyein: 1Kir 14,24 – Roboám idejében; 2Kir 23,7 – Jósiás idejében. 5Móz 23,18 – ne legyen! A kategorikus imperativus folytatódik az állatokkal való közösüléssel is. A nemi élet tisztaságának az extrém esetektől is mentesnek kell lennie – nem mondhatja senki, hogy az Úr nem is szól róla…

Az indoklás megszívlelendő egy honfoglalás előtt álló nép számára: ezt tették előttetek azok a népek is, akiket most kiírt az Úr előttetek! Kihány a föld: figyelmeztetés. Nem teheted tisztátalanná mindazt, amit az Úrtól kaptál ma sem…

Reformok vagy reformáció?

A reformáció korában keletkezett hitvallási iratok megértését segíti ez a kötet. Rendhagyó módon kezdődik a kötet, mert három bevezetést tartalmaz, ami már jelzi, hogy nem egy síkon mozog a korszak bemutatása. Ezt tovább fokozza a szerző azzal, hogy felvezetésként négy óegyházi tanulmány olvasható, melyek mind a későbbi tartalom megértését szolgálják. A főrészben három hitvallás- és kortörténet mutatja be az öt XVI. századi hitvallás keletkezésének körülményeit, szerzőit, majd következnek maguk a hitvallások hiánypótló fordításai (A berni tézisek 1528, Baseli Hitvallás 1534, Az Első Helvét Hitvallás – Második Bázeli Hitvallás 1536, Genfi Hitvallás 1536); valamint a Heidelbergi Káté szószerinti fordítása, bőséges lábjegyzetekkel, amelyek német, latin, görög, s olykor héber megfelelőket is felvonultat a korábbi magyar fordítások megoldásaival összehasonlítva. S itt kapott helyet a Szenczi Molnár Albert Kis Catechismusa alapján összeállított Fiatalok Heidelbergi Kátéja és annak továbbgondolása, az Óvodások Heidelbergi Kátéja. Önálló részt alkot a korszak nagy kérdésköreit tárgyaló három tanulmány az Egyházról, Szentírásról és Sákramentumról. A kötetet a reformáció mára gyakorolt hatását bemutató három tanulmány és egy felújított Káté (Siderius Kátéja), s két egyházi intézményeknek szánt hitvallási forma zárja.

A kérdés végig az, hogy elég-e a reform, vagy reformációra van szükség! A XVI. század hitvalló reformátorai vallották a reformáció szükségességét – nekünk sem szabad megalkudnunk és kiegyeznünk a világgal: meg kell vallanunk hitünket!

A szerző gyakorló lelkipásztor, aki kistelepülésről indulva, dolgozhatott saját közegében, majd egy alföldi kisvárosban intézményfenntartóként, s most a fővárosban hirdeti az igét. Munkája és családja mellett, ha van ideje a hitvallásokkal foglalkozik. Az óegyházi hitvallások és a liturgia kölcsönhatásából doktorált, rendszeresen előad és publikál a reformáció hitvallásairól is, s szívesen olvasgatja a kortárs hitvalló nyilatkozatokat.  

3Mózes 17.

Minden baszar nefes-e a dám-ja! Azaz minden test lelke/élete a vére. A vér az ószövetségi – és tegyük hozzá ennek megfelelően a bibliai – gondolkodásmód szerint a lélek/élet hordozója. S mivel a lélek és az élet is Isten ajándéka, ezért csak azon élőlények vérét, és csak akkor szabad kiontani, amikor az Úr azt megengedte. Isten Ádámnak csak a növényeket adta eledelül (1Móz 1,29), Nóé az özönvíz után kapta eledelül családjával és utódaival az állatokat (1Móz 9,2-3). Ennek ellenére tudjuk, hogy Ábel is (1Móz 4,4) és Nóé is áldozott állatot az Úrnak ezt a parancsot megelőzően (1Móz 8,20-21), s ezt az Úr elfogadta! Az emberi élet önkényes kiontását tiltja, és szigorúan bünteti az Úr. Súlyos bűnök esetében viszont vagy megkövezés, vagy megégetés szerepel büntetésként Isten törvényében – ráadásul ennek elmulasztása átkot hoz a népre is. Hasonló a helyzet a honfoglalás idején, amikor a bűnei miatt lelkileg már halott népeket testükben is ki kell irtani! Ma sincs ez másként, az ember életével nem rendelkezik a másik ember, legyen az szülő, testvér, vezető… Mindenkinek tudomásul kell vennie, az élet az Úré!

Az áldozatok bemutatásánál rendet tesz ez a rendelkezés. Ezután nem lehet bárhol áldozatot bemutatni, hanem csak a Szent Sátornál. Ez nem csak kultuszcentralizáció, hanem sokkal inkább a kultusz megtisztítása a babonás elemektől, és az idegen istenségeknek, hatalmasságoknak, és szellemeknek bemutatott áldozatok tiltása! Mai viszonylatban ez azt jelenti, hogy Mohamed, Buddha és az afrikai, vagy indián varázsló által megidézett szellemek nem ugyanazt az Istent jelentik – és Krisztusnak semmi közössége nem lehet Beliállal (2Kor 6,15) – akármilyen néven szólítsák is…

Az étkezéseknél is csak a hús a mi eledelünk, az élet, a vér az Istené! Nem úgy, mint a lehelet. Isten lehelte az emberbe az életet – a lehelet megszűnik az élettel, de az életet hordozó lélek a vérben van – az az Istené! Pedig a vér az Ószövetség szerint nem isteni eredetű, mint más környékbeli népeknél, ahol az ember teremtésénél egy istenség vérét használta fel a teremtő… Az étkezési levágott állatok vérét/lelkét ki kellett engedni a testből mielőtt elfogyasztották. Visszaadva az Úrnak, ami az Úré, s elfogyasztva azt, amit az Úr az embernek adott eledelül! Jézus feloldott minket a rituális étkezési szabályok alól, hogy a hangsúlyt ne külsőségekre, hanem a szívre, minden az életünk középpontjára tegyük!

Vérbűn: a lelket hordozó vér elleni bűn: gyilkosság, vérontás… A vérbosszúnál, halálos büntetésnél, vagy isteni ítélet végrehajtásánál fontos a kitétel: „vérük rajtuk”, „vére rajta”. A bűnös vére/élete/lelke nem a büntetést végrehajtót terheli, hanem a vétkezőt, aki halált érdemlő bűnt cselekedett! Aki erre nem figyel arra a kiontott vér visszaszáll…

ÚJ BIBLIA?

Tele a protestáns sajtó ilyen szóösszetételekkel, mint „új Biblia”, „a Biblia új fordítása”, „új fordítású Biblia”… Mit jelent ez? Bizonyára nem arról van szó, hogy találtak újabb tekercseket, amelyek szintén a Bibliát örökítették meg, de az nem azonos a mi „régi Bibliánkkal”… Nem is arról, hogy vegyünk még egy Bibliát, mert ami most van, az már régi és új-ra van szükségünk… De a revideált új fordítású Bibliát nézegetve az is kiderül, hogy ez igazából nem is új fordítás, csak a Bibliafordító Bizottság által elkészült XX. Század végi fordítás újabb revíziójáról van szó!  

Adódik a kérdés, akkor miért ez a nagystílű beharangozó? Miért nem arról szólnak a hírek, ami a valóság? Miért nem arról beszélnek az illetékesek, amit elkészítettek? Mert az is munka volt! Kijavítani az érthetőséget zavaró fordítási hibákat, korrigálni a nyomda elütéseit, stilizálni, gördülékenyebbé tenni a szöveget… A Károli fordításával is megtették nemzedékről nemzedékre ezt a munkát, hogy olyan kiforrott fordítás lehessen, ahogyan most ismerjük.

A választ csak találgatni lehet: Marketing-fogás? Nagyobb dicsőség? Jobban hangzik? Egyszerűbben megjegyezhető? Jobban érthető? Teljesen mindegy melyiket választjuk – sőt választhatjuk mindegyiket egyszerre, vagy, ha tudunk valami jobbat, akkor azt, esetleg mondhatjuk, hogy nem is érdekel a válasz…

Tény tehát, hogy dolgoztak az újfordítású Biblia revízióján, s most ezt szeretnék eladni – a kiadás új külseje is erről tanúskodik.

Ha nem hiszel Istenben, AKKOR MIÉRT…

Ha nem hiszel Istenben, akkor miért…

- Miért keresztelteted meg a gyermekedet?

- Miért íratod a gyermekedet egyházi iskolába?

- Miért akarsz templomi esküvőt?

- Miért ragaszkodsz az egyházi temetéshez?

- Miért várod, hogy megbocsásson?

- Miért imádkozol Hozzá a bajban, betegségben?

- Miért káromlod a nevét, miért gyalázod Őt?

- Miért Őt okolod a saját bajaidért?

- Miért Rajta kéred számon a világ nyomorúságát: háborúkat, éhínségeket, katasztrófákat?

- Miért fogadod el azt, amit Ő adott?

- Miért várod el azt, amit csak Ő adhat?

- S leginkább: Miért nem köszönöd meg Neki mindezt, vagy hálás az életért és Isten áldásaiért: egészségért, boldogságért, biztonságért, családért…???

Egyházi iskolák – egyházi megítélése

A Reformátusok Lapja 2014. május 11-i számában keveset mutató, de sokatmondó összeállítás jelent meg „Elballagtak református középiskoláink végzős diákjai” címmel. Az, amit ott láthatunk, nagyon jól jellemzi az egyházi iskolák egyházi megítélését.

Nagy beharangozó a címlapon, kétoldalas képes beszámoló az újság középső oldalain, de csak azok kerülhettek be, akik közel vannak a tűzhöz, akik elég befolyásosak, akiknek jó kapcsolatai vannak… A kép egyáltalán nem teljes, de reprezentatív – a négy kerület egy-egy középiskolája belül – a címlapon Budapest. A képek is változatosak: van iskolai, bekerült egy templomi, meg egy utcai ballagás és van egy csoportkép is. Beszédesek a szerzők megnevezései: a Krónikás Vitéz álnév, mellett a fő-fő iskolaguru monogrammal: P. K. , mások névvel egyedül, vagy közösen…

A legárulkodóbb mégis a cím! Az egyházunknak középiskolái vannak, s annak vannak diákjai – akik csak így áttételesen kapcsolódnak a reformátussághoz. Nem „diákjaink”-ról olvasunk az egyház kapcsán, csak „középiskoláink”-ról! Kérdés, hogy ez valóban így van-e, vagy csak az egyházi megítélése ez az iskoláknak és diákjaiknak. Tény, hogy mindig többet vár az egyház, és a gyülekezet az iskolájától, mint amit kap. Jó lenne ezen változtatni… Segíteni a diákok egyházhoz, gyülekezethez tartozását!

3Mózes 16.

Hogy találok egy kegyelmes Istent? Az ember örök vágya kiengesztelni az Istent! Ami nem vétek ahhoz bűnbocsánat, a vétekhez vezeklés tartozik. Évi egy alkalommal az Úr színe előtt személyesen meg kellett jelennie a főpapnak, hogy engesztelést végezzen! De akkor mindenért, mindenkiért: magáért, családjáért, népéért, szentélyért, oltárért…

Ma is megannyi emberi kísérletet láthatunk a bűn eltüntetésére:

- nincs egyedül Ágnes asszony, aki „a patakban fehér leplét mossa, mossa”, mintha képesek lennénk bűneinket tisztára mosni

- számos követője akad Münchhausen bárónak is, aki saját hajánál fogva akarja kiemelni magát a bajból; mintha megválthatnánk önmagunkat bűneinktől 

- sokan gondolják úgy, hogy a bűnnek ára van, s ezt meg tudjuk fizetni, egy kis vezeklés, egy kis ima… sőt vannak, akiknek semmi sem drága, még elsőszülött fiúkat is hajlandóak feláldozni: mint, akik annak idején átvitték gyermeküket a tűzön a Moloknak. Róma állítólag ezt az utálatos szokást akarta eltörölni a föld színéről, amikor Karthágót megsemmisítette

- a média szereti a tribunalizálást: az áldozat és vétkes dramatizált szembesítését a nyilvánosság előtt, de még a hitetlen filozófus (Habermas) is felfedezte ennek veszélyét, mert a „köztérre kitett gyóntatószék pellengérré válik”. Itt a köz ítélete válik végső ítéletté, s ez lehetetlenné teszi a tettesnek tettei felvállalását, s az áldozat képtelen lesz a megbocsátásra – ez viszont gátolja a tisztázódást.[1]

- Ádám és Éva esete óta hajlamosak vagyunk a bűn áthárítására, bűnbakképzésre, hogy ne mi legyünk a hibásak, hanem az a másik. Bűnbánat nélkül viszont nincs bűnbocsánat!

- Szeretjük a bűnt elkenni is, mondván: mindenki ezt teszi, akkor ez már nem is bűn… Ilyen helyzetben már a lelkiismeret sem működik helyesen. Gondoljunk az emberáldozatot bemutató, és azt elfogyasztó közép-amerikai indiánokra, akik a lelkiismeretnek engedve végezték tovább titokban a spanyol uralom alatt is szörnyű tetteiket.

- Létezik kollektív bűn is, de az általánosítás eltünteti a bűnért való személyes felelősséget.

- „A társadalmi helyzetek „strukturális bűn”-ként való szemlélése tipikus példája a bűnértelmezés újkori de-perszonalizálásának. Ezzel szemben az etikai reflexiók a felelősség individuális meghatározottságának érvényét hirdethetik.”[2]

 A zsidó hagyomány a teljes ELUL hónapot és még tíz napot szentel az engesztelésnek évente: a Rós hásáná-tól (a zsinagógai év kezdetétől) a Hósáná Rábá-ig (a sátoros ünnep hetedik napjáig, a nagy segítségkérés napjáig) középpontjában a Jóm Kippur-ral (a befedezés, azaz a nagy engesztelés ünnepével), amit a szombatok szombatjának neveznek. A Kippur – befedezés-t jelent: a főpap egyedül ekkor mehetett be a szentek szentjébe, s az áldozat vérét a frigyláda tetejére hintette, hogy befedezze a nép bűnét: így ha Isten letekintett trónjáról, akkor nem a törvényt látta, hanem a bűnért kiontott vért. A Zsid 10:3-4 szerint az évente megismételt szertartás mindig emlékeztetett a bűnre. 

Ezzel szemben a Krisztus áldozata félretette a bűnt (Zsid 9,26). Keresztelő János bizonyságtétele szerint is Jézus az Isten báránya, aki elveszi a világ bűneit. Nem csak elfedezi.

A Biblia igaz: a diagnózisa az, hogy bűnösök vagyunk, s az egyetlen gyógymód a kereszt! Megbékélést hoz Isten és ember között, ember és ember között. Megajándékoz az igazi shalommal!

           A bűnök ugyan különbözőek hatásuk és a felelősök tekintetében[3]:

- Kriminalisztikai bűn – amelyek jogszabályba ütköznek és büntetőjogi felelősséget vonnak maguk után.

- Politikai bűn – amelyekkel az állami vezetők döntései nyomán az alattvalók léte behatárolódik és kényszerpályára kerül.

- Morális bűn – amelyek alatt az egyén cselekedetei értendők, s a felelősség is az egyéné.

- A metafizikai bűn – amelyben a fő szempont az emberek közötti szolidaritás igazságtalan megsértése az egyén tudtával és jelenlétében.

De az engesztelés ugyanaz! Csak a Krisztus keresztjében van engesztelésünk minden bűnünkre.

 Az elszenvedett nagy traumák: mint a nácik által levezényelt holokhauszt, vagy a kommunizmus beépített ügynökei által véghezvitt erkölcsi pusztítás feloldására különböző kísérletek születtek. A leghangosabban a lengyel katolikus egyház által hangoztatott: felejtés – megbocsátás modell. Ennek csődjét láthattuk Stanisław Wielgus egynapos varsói érsekségének tragédiájában (2007). A német protestáns egyházakban emlegetett emlékezés – megbékélés modell éppen a határon túl (Felvidék, Erdély) élő magyar egyházi személyek lejáratásánál mutatta meg, hogy ez nem gyógyuláshoz, hanem csak a sebek hegesedéséhez vezet.

Mi csak azt látjuk, hogy az ember: „simul justus et peccator”. Ahogy Fárel Vilmos és Kálvin János fogalmaz 1536. évi Genfi Hitvallásban:

„7. Megigazulás Jézusban: Elismerjük, hogy Isten Jézus Krisztusban adta nekünk az alábbiakat: először is, mivel természetünknél fogva Isten ellenségei vagyunk, és csak haragját és ítéletét érdemeljük, de Jézus Krisztus közbenjárásával kiengeszteli Istent és visszakerülünk az ő kegyelmébe, Jézus igazsága és ártatlansága miatt megbocsáttatnak a mi bűneink, kiontott vére minden bűntől megszabadít és megtisztít minket.”

---

[1] Fazakas Sándor: Emlékezés és megbékélés 25-25. p.

[2] U.o. 38.

[3] Karl Jaspers: Die Schuldfrage. Heidelberg 1946. Alapján összegzi Fazakas: i.m. 35-36. p.