Kezdő lelkészként hitetlenkedve és csodálkozva
hallgattam tanult kollégám fejtegetését arról, hogy mit tesz a hatalom az
emberrel. Szerinte két évre elegendő volna bármilyen tisztségre vezetőt
választani – vagy maximum négyre, hiszen még az amerikai elnöknek is elég négy
esztendő. Aztán, ha jól csinálja, és a hatalom nem száll a fejébe, akkor még
egy ciklust maradhat. Ez ugyanúgy igaz a világi, mint az egyházi vezetőkre. De egyházunkban
a hat év, ráadásul kétszeri újraválasztási lehetőséggel – az teljesen
átformálja az ember személyiségét. Láttunk már erre példát – nem is egyet! A mi
korunk vezetőit ráadásul terheli a diktatúra öröksége is. Aki önkényuralmi
rendszerben nőtt fel, sokkal hajlamosabb saját hatalmától megittasodva
önkényeskedni. Nyilván mert gyermekkorától ezt látta, ez a természetes számára,
s minden jó szándék ellenére is nehéz túllépnie rajta.
Pedig, ha a világban nem is, de az egyházban mindig
ott van a Felsőbb kontroll: a legmagasabb tisztséget viselő, vagy minden
tisztséget egy személyben betöltő személynek is van főnöke – maga az Isten! Hittel
és alázattal kell ezt megélni minden felelősséget vállaló földi halandónak. A
struktúra és a rendszer viszont sokszor ellenérdekelt, s megnehezíti a hitbeli,
alázatos döntést. Hozzászoktatja az egyházi vezetőt saját hatalma határainak
maximális kibővítéséhez… A dolog nyilván személyiség függő: nem csak abban az
értelemben, hogy valaki mennyire autoriter személyiség – hanem a bűnbánat és az
önkorrekció összefüggésében is. Egy Saul király nehezen tudott bűnbánatot
tartani, míg Dávid mindig vissza tudott térni az Úrhoz! Nincs felemelőbb annál,
mikor egy vezető nem magyarázkodni kezd, hanem képes a bűnbánatra!
