Istennel Németországba

10. Isten dicsőségének munkálása: A közösség gyakorlása és a diakónia által

Memoriterek

1.      ApCsel 2,42: „És állhatatosan kitartottak az apostolok tudományában és a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban.”

2.      1Kor 1,9: „Hű az Isten, aki elhívott titeket az ő Fiával, a mi Urunk Jézus Krisztussal való közösségre.”

3.      1Kor 10,16: „Az áldás pohara, amelyet megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-e? A kenyér, amelyet megtörünk, nem a Krisztus testével való közösségünk-e?”

4.      ApCsel 6,2-4: „Ekkor a tizenkettő összehívta a tanítványok sokaságát, és ezt mondták: Nem helyes az, hogy mi az Isten igéjét elhagyjuk, és az asztalok körül szolgálunk. Testvéreink, válasszatok ki magatok közül hét férfit, akiről jó bizonyságot tesznek, akik Lélekkel és bölcsességgel teljesek, hogy őket rendeljük erre a szolgálatra, mi pedig az imádkozás és az igehirdetés szolgálatát végezzük.”

5.      1Pt 4,10: „Mindenki amilyen kegyelmi ajándékot kapott, úgy szolgáljatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai.”

I.                    A keresztyén közösséggyakorlás - koinonia

Az Ószövetségben az egyén számára az Istenhez való tartozás egyet jelentett az Isten népéhez való tartozással. Ebből fakadt a közösségvállalás teljes széles skálája: közös nyelv, közös kultúra, közös sors, közös istentiszteletek, jogi közösség, családi kötelékek… Aki ebből kilépett, az nem csak a népet tagadta meg, hanem Istent is! Ennek legfélelmetesebb megnyilvánulása, a próféta kötelezettsége: az általa megjövendölt és ismert katasztrófát a néppel együtt át kell élnie – nem menekülhet el!    

Az Újszövetségben az egymással való közösség a Krisztussal való közösségből fakad! Ennek gyakorlati kifejeződése az úrvacsorai közösség. A pünkösdi ősgyülekezet egységét már ezzel a képpel szemlélteti Lukács (ApCsel 2,42). De ugyanerről ír Pál az 1Kor 10-ben, amikor az egyház egysége mellett érvel. Minden különbözőségünk, minden emberi ellentét és viszály a keresztyének között fel kell, hogy oldódjon a Krisztussal való közösségünkben – ez biztosítja az egyház egységét!

Az Egyház története során számtalanszor elfeledkezett erről az egységről, s a közösség gyakorlati megéléséről. Törésvonal keletkezett a Krisztust teljes odaadással követők, és a névleges keresztyének között – s ez ma is elég gyakran feltűnik. Elkülönült egymástól a klerikus és a laikus réteg: Krisztus hivatásos követői nem mindig élnek közösségben az egyszerű hívekkel. A közösség megélése hiányt szenved a különböző egyházi csoportok megkülönböztetése miatt is: egyházi vezetés – gyülekezetek; kegyességi irányzatok; felekezetek; korosztályok…   

II.                  A diakónia, mint szeretetszolgálat

A diakonia – „szolgálat”, „szolgáltatás”, „kötelességteljesítés” görög kifejezés eredetileg mindenféle szolgálatot jelentett. A görög kultúrkörben ez egy általános értelmű kifejezés volt. A keresztyén szóhasználatban lett speciális értelme. Amit az ApCsel 6 mutat be részletesen, ahol még a görög származású szerző küzd a szavak használatával, hiszen nem csak a szegények gondozását nevezi a diakónia szóval szeretetszolgálatnak, hanem az igehirdetés szolgálatát is ezzel a kifejezéssel adja meg.

A mi szolgálatunk alapvetően Isten felé irányul: a Szentírásban ez a kifejezés főleg Isten szolgálatát jelenti. De mivel Isten Jézus Krisztusban emberként nekünk szolgált, ezért példát mutatott nekünk az egymás felé való szolgálatban (Fil 2). Ezért mondja az apostol buzdításként: „Szeretettel szolgáljatok egymásnak!” (Gal 5,13). S tudjuk, hogy a lelki ajándékokat is szolgálatra kaptuk (1Kor 12), sőt az, hogy milyen ajándékot kaptunk ez alapvetően határozza meg a szolgálatunkat (1Pt 4,10). 

III.                Hogyan szolgálja Isten dicsőségét a koinonia és a diakonia?

A mi Krisztushoz tartozásunk ismertető jegye a szeretet! Ha szeretjük egymást, akkor egységben vagyunk és szolgálunk egymásnak. Ez az Isten akarata reánk nézve. Ha ezt meg tudjuk élni, akkor Isten gyönyörködik bennünk, reánk tekint és felragyog rajtunk az Ő dicsősége. Viszont, ha szakadások, viszályok, veszekedések vannak egy gyülekezetben, vagy egyszerűen bármi akadályozza a közösség megélését, s nem tudják a tagok ajándékaikat szolgálatba állítani – ott nem teljesítik az Isten akaratát, s ezért az Úr haragját vonják magukra…

Isten dicsőségének fényében a koinonia és a diakonia összekapcsolódik. A Krisztus szeretete tesz bennünket alkalmassá, hogy megéljük a közösséget Istennel és egymással. S az Ő iránta való szeretetünket tudjuk megélni, kifejezni az egymás iránti szeretetközösségben és szeretetszolgálatban. 

IV.               A koinonia és a diakonia, mint istendicsőítés alapvető jellemzői

A Jézus könyörgése: „Szent Atyám, tartsd meg őket a te nevedben, akiket nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi!” (Jn 17,11b) – meghatározza a mi közösségvállalásunkat egymással. Ez mégsem lehet erőltetett, kényszerű, hanem örömtelinek kell lennie, szívből kell fakadnia, mert egyébként nem őszinte, hanem képmutató! S ez érvényes a szolgálatra is!

Amit Isten dicsőségére teszünk, azt az Ő jelenlétében kell tennünk. Nem azért, hogy jutalmat várjunk érte, nem valamilyen cél eléréséért vagyunk hajlandóak egymást elviselni, vagy szolgálni a másiknak; hanem a bennünk élő Krisztus ezt természetessé teszi a számunkra.

Jézus azt mondja, hogy amikor majd látják az emberek ezeket a jócselekedeteket, amelyek nyilvánvalóan a Lélek gyümölcsei életünkben, akkor dicsőítik a mi mennyei Atyánkat (Mt 5,16)!

Mindent Isten dicsőségére kell tennünk! A gyülekezetben a közösség megélésére és a szolgálatunkra ez fokozottan érvényes! Nem önmagunkért tesszük ezeket, hanem Krisztusért!

V.                 Az Istent dicsőítő közösség és szolgálat igazi értelme

Ha megéljük a krisztusi közösséget és a Lélek ajándékaival szolgálunk a gyülekezetben, akkor Krisztus élni fog bennünk, s a Lélek jelen lesz életünkben! Ha van valami értelme engedelmeskedni Istennek a koinonia és a diakonia tekintetében, akkor az éppen az Ő folyamatos jelenlétéről szól. Ahol megromlik a közösségvállalás és eltűnnek a Lelki ajándékok szerinti szolgálatok – ott a Lelket oltják ki, a Krisztussal való közösséget teszik semmissé!

Szolgálat 11-12

Szolgálat 10

Bibliai alapfogalmak: Üdvrend

7. Üdvrend:

Kegyelem – Kiválasztás – Elrendelés – Elhívás

Memoriterek a témakörhöz

1.      Róma 8,28-30: „Tudjuk pedig, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van, mint akik az ő végzése szerint elhívottak. Mert akiket eleve ismert, eleve el is rendelte, hogy Fia képmásai legyenek, hogy ő legyen elsőszülött sok testvér között. Akiket pedig eleve elrendelt, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette.”

2.      Zsolt 130,7: „Bízzál, Izráel, az Úrban, mert az Úrnál van a kegyelem, és bőséges nála a szabadítás!”

3.      Zsid 4,16: „Járuljunk azért bizalommal a kegyelem trónjához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk idejében jövő segítségül.”

4.      Ef 1,4: „Mert kiválasztott minket őbenne a világ teremtetése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk őelőtte.”

5.      2Tim 1,9: „aki megmentett minket és elhívott szent hívással; nem a mi cselekedeteink szerint, hanem az ő saját végzése és kegyelme szerint, amelyet örök időknek előtte adott nekünk Krisztus Jézusban.”

I.                    Az üdvrend teológiai megfogalmazása

Jóllehet a Szentírásban szerepelnek az Isten üdvakaratát kifejező igék mégis csak a reformáció idején kezdték ezt tételesen kidolgozni. H. Bullinger szerint a Róma 8,28-30 az isteni üdvakarat folyamatát és a megvalósulás belső rendjét is bemutatja. A protestáns orthodoxia idején ezt szisztematikusan kidolgozták. A teljesség kedvéért beillesztették a sorba a megvilágosítást, és a megtérést, a megdicsőülést pedig megszentelődésre és a Krisztussal való egységre osztották fel. Ebből lett az ordo salutis – üdvrend. 

II.                  A kidolgozott üdvrend tartalma

1.	praedesinatio	elrendelés
2.	vocatio	elhívás
3.	illuminatio	megvilágosítás
4.	iustificaio	megigazítás
5.	conversio	megtérés
6.	sancificatio	megszentelődés
7.	unio mystica cum Christo	Krisztussal való egység

Ennek első három eleméről lesz ma szó.

De mielőtt erre rátérnénk szükséges néhány veszélyes elhajlásra felhívni a figyelmet. Az egyik egy egyszerű hangsúlyeltolódás: amikor Isten velünk közölt kegyelmével szemben túl nagy jelentőséget tulajdonítunk önmagunknak, s így súlyánál nagyobb hangsúlyt kap az emberi oldal. A másik megint egy emberi jellemző, hogy mi szeretjük a dolgokat folyamatként szemlélni, s látni az egymásutániságot. Ez a veszély az ordo salutisnál is fennáll. A logikai rendből időbeli rend, ha úgy tetszik folyamat lehet.

III.                Mire jó az ordo salutis?

Az üdvösség rendjének bemutatását azért vállalja az apostol, mert így bátorítja a hívő testvéreket arra, hogy bízzanak Isten kegyelmében. Hiszen, ha elkezdte bennük az Ő munkáját, akkor azt véghez is fogja vinni! Nekünk sem azért kell megismernünk az üdvösség rendjét, hogy abban emberi módon próbáljunk meg, a saját erőnkből előrébb jutni; hanem azért, hogy Isten csodálatos kegyelmét lássuk a saját életünkben. Lássuk hogyan formált eddig, s hittel megragadjuk a folytatást is.

IV.               Kegyelem (héber: hen – „kedvezően hajolni valaki felé”, hesed – „szövetségi hűség”; görög: kharisz)

Istennek az ember iránti jóságának kimeríthetetlen forrása (2Móz 34,6-7; Zsolt 36,8-10), amelynek teljességét Jézus Krisztusban ismerhetjük meg (Jn 1,17; Ef 2,7). Ez ingyen lehetővé teszi Isten üdvjavainak elnyerését (Róm 11,6; Ef 2,8). A kegyelem megnyilvánul Isten szeretetteljes tekintetében, a bűnök bocsánatában, az örök élet ajándékában, a lelki ajándékok megnyilvánulásaiban. Különbség van az emberiségre általánosan kiterjedő kegyelem, és a kizárólag a hívek között az egyházban megmutatkozó kegyelem között.   

V.                 Kiválasztás (héber: báchar, bárar – „kiválaszt”, „elkülönít”, görög: eklegeszthai – „kiválasztani”)

A Szentírásban alapvetően teológiai fogalom, tehát Istenre vonatkozik. A kiválasztás Isten szuverén döntése. Vonatkozik először az emberre, majd az egyénre (Ábrahám, Izsák, Jákób, Júda Lévi, Dávid…), törzsre (Juda, Lévi), népre (Izrael), a választott nép földjére, országra, annak vezetőjére, Jeruzsálemre. Ez történhet egy bizonyos feladatra, célra, de lehet általános, egyetemes – akár ideiglenesen, akár véglegesen. A választás szempontjai Izrael esetében 5Móz 7,6-9; Dávid esetében 1Sám 16,7, az Úr szolgája esetében Zsid 1,9. A kiválasztásnak jelei vannak: Isten jelenléte, a Lélek ajándéka

Az Újszövetségben Jézusban nyeri el igazán az értelmét: Ő a kiválasztott, Isten Választottja, akiben mi is kiválasztást nyertünk. Ezt Pál leírásából érthetjük meg: Ef 1,3-10: „Áldott az Isten, a mi Urunk, Jézus Krisztus Atyja, aki megáldott minket minden lelki áldással a mennyekben, a Krisztusban. Mert kiválasztott minket őbenne a világ teremtetése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk őelőtte. Szeretetében előre elhatározta, hogy fiaivá fogad minket Jézus Krisztus által, akaratának tetszése szerint, kegyelme dicsőségének magasztalására, amellyel megajándékozott minket a Szeretettben. Benne van a mi váltságunk az ő vére által, a bűnök bocsánata kegyelmének gazdagsága szerint, amelyet nagy bőséggel közölt velünk minden bölcsességgel és értelemmel. Megismertette velünk akaratának titkát az ő jó kedve szerint, amelyet előre elhatározott magában, az idők teljességének rendjére nézve, hogy Krisztusban mindeneket egybeszerkeszt, mind amelyek a mennyben, mind amelyek a földön vannak.”

VI.               Elrendelés (héber: chárac – „elrendel, megszab, eldönt, rendreutasít”; görög: prooridzein – elrendelni, a latin fordításban ez szerepel predestinaio-ként; proitheszthai – elébe helyez, javasol, elgondol, elhatároz)

Az elrendelés alapvetően a megígért Messiásra vonatkozik mind az Ó-, mind az Újszövetségben. Csak ezután vonatkozik a Krisztus-test, az Egyház kiválasztására. Itt a klasszikus igehely a Róma 9-11 fejezetek. S a Krisztusban hívő egyén kiválasztása csak az egyházon belül értelmezhető.

Az eleve elrendelés logikája:

-          Mindenki vétkezett

-          Mindenki ítéletet, kárhozatot érdemel

-          Isten némelyeket kiválasztott, másokat meghagyott bűnében

-          A kiválasztottak üdvözülnek, a bűnösök elkárhoznak

VII.             Elhívás

Isten szólítja a Tőle eltávolodott embert az Édentől kezdve (1Móz 3,9). Nem mondott le róla. Terve van vele. Ezért megismerteti magát vele, s ezen keresztül hívja az embert Önmagához. Általános kijelentés -–általános hívás hangzik a természetben, történelemben, lelkiismeretben. Isten speciális hívása a speciális kijelentésben hallható meg: ez a Szentírás! Ez már verbálisan elhangzó hívás. Tartalma a kegyelemről szól, Jézus Krisztusban nyilvánul meg. Isten hívása személyes kapcsolatra szól. Élő közösségre Vele.

9. Isten dicsőségének munkálása: istentiszteletben

Memoriterek

1.      Zsolt 50,1-2: „Az Istenek Istene, az ÚR szól, és hívja a földet napkelettől napnyugatig. A tökéletes szépségű Sionról ragyog föl az Isten.”

2.      Mt 18,20: „Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.”

3.      Jn 17,4: „Én dicsőítettelek téged e földön, elvégeztem a munkát, amelyet rám bíztál, hogy végezzek.”

4.      Jn 20,19-23: „Már este volt azon a napon, a hét első napján, és a zsidóktól való félelem miatt az ajtók is zárva voltak, ahol egybegyűltek a tanítványok, eljött Jézus, megállt középen, és azt mondta nekik: Békesség nektek! És ahogy ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. A tanítványok pedig örvendeztek, hogy látják az Urat. Majd ismét azt mondta nekik Jézus: Békesség nektek! Ahogy engem elküldött az Atya, én is úgy küldelek el titeket. Ezt mondva rájuk lehelt, és így szólt: Vegyetek Szentlelket! Akiknek bűneit megbocsátjátok, azok bocsánatot nyernek, akikéit megtartjátok, azokéi megmaradnak.”

5.      Róm 12,1-2: „Kérlek azért titeket, testvéreim, Isten irgalmára, hogy szánjátok oda testeteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul. Ez a ti okos istentiszteletetek. És ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el az elmétek megújulása által, hogy megítélhessétek, mi Isten jó, kedves és tökéletes akarata.”

I.                    A keresztyén istentisztelet elnevezése, meghatározása

Az Ószövetségben Isten közösségvállalása az emberrel hozza létre az első istentiszteleteket. Az állandó istentiszteletet az teszi lehetővé, hogy Isten az Ő népe között lakik. Elnevezése eleinte a szolgálatra (abodah, seret) és az áldozatra (qorban) utalt, később pedig magára az összejövetelre (szünagógé). Az ószövetségi istentiszteletben alapvetően Isten cselekszik. Isten közeledésére az ember szavakkal, tettekkel és egész egzisztenciája felajánlásával válaszol, amiben a papságnak közvetítő szerepe van. A szentély az Úrral való találkozás helye, ahol Ő megjelenik. Ez a megjelenés szenteli meg a helyet, időt, tárgyakat, személyeket. Az áldozat az ember ajándéka Istennek, amely kifejezi a bűnös bűnhődését, és Isten kiengesztelődését, közben a kiontott vér pedig eltörli a bűnt.   

Az Újszövetségben a LXX által használt görög kifejezések (latreia, thűszia, thrészkeia, leiturgia) mellett a keresztyén istentisztelet megnevezésére az „összegyülekezés”, „együttlét” (szünerkheszthai, szünageszthai) szavakat használja (1Kor 5,4; ApCsel 2,44; 4,31; 20,7; Mt 18,20). Természetesen megjelenik a központi cselekmény, az úrvacsora jelentőségét hangsúlyozó megnevezés is: a „kenyér megtörése” (klaszisz tu artu – ApCsel 2,42; 2,46; 20,7; 20,11); „úrvacsora” (küriakon deipnon – 1Kor 11,20); az „úrnak asztala” (trapeza küriu – 1Kor 10,21).[1] Lényegét tekintve az újszövetségi istentisztelet beszéddel (Ige) és tettekkel (sákramentum) való Krisztus-hirdetés, amit emberi válaszként az imádság egészít ki. Az istentisztelet nem korlátozható a templomi liturgiára, hanem kiterjed az egész emberi életre. Az istentiszteleten Isten és ember találkozik és párbeszédet folytat.

A keleti egyházban általánossá vált a görög liturgia kifejezés az istentiszteletre. Nyugaton az officium, actio sacra elnevezések után terminus technicus lett a missa – magyarul mise elnevezés.

A mi istentisztelet megnevezésünk az ember Isten előtti hódolatát adja vissza, ami némelyek szerint a bibliai istenfélelem (jirat JHWH, euszebeia) fogalmához áll közel.[2] Mások szerint viszont ügyetlen ez a megnevezés, mert elhomályosítja a lényeget, hogy Isten az, aki szolgál nekünk az istentiszteleten![3]

Istentiszteleten Isten szabályokban rögzített, rendszeres tiszteletét értjük. Ehhez hozzátartoznak az istentiszteleti helyek, tárgyak, idők, rítusok és cselekmények (ima, zene, ének, igehirdetés, hitvallás, sákramentumok, áldás), felszentelt személyek. 

II.                  Az istentisztelet elemei

A keresztyén istentisztelet ősképe Ágendánk szerint a Jn 20,19-23-ban szerepel, itt jelenik meg mindaz, ami szükséges egy istentisztelethez[4]:

1.      Krisztus jelenléte: nem csupán róla van szó, hanem Ő maga jelenik meg!

2.      Ő adja önmagát és bűneink bocsánatát.

3.      Ő – saját küldetése folytatásaképpen – küldi misszióba népét az evangélium hirdetésére.

4.      Ehhez adja népének a Szentlelket.

Fontos megkülönböztetés vonatkozik az istentiszteleten az állandó (vagy kötött) és a változó elemekre.

Állandó elemek: Apostoli köszöntés, Miatyánk, áldás, Hitvallás…

Változó elem: énekek, imádságok, igehirdetés…

Vannak elemek, amelyekben Isten szól hozzánk (Ige, Igehirdetés, Áldás), s vannak amelyekben mi válaszolunk Neki (Ima, Ének, Hitvallás).   

III.                Az istentisztelet célja Isten dicsőítése

A keresztyén istentisztelet Jézus Krisztusban válik lehetségessé. Ő engesztelte ki az Atyát, és állította helyre Isten és ember közösségét. A Szentlélek ebbe a helyreállított közösségbe hív minket. Krisztus úgy foglalta össze emberi testben végzett szolgálatát főpapi imájában, hogy „Én dicsőítettelek téged e földön” (Jn 17,4)! Ennek megfelelően a mi istentiszteletünk is Isten dicsőségének munkálásában kell, hogy álljon. Őt kell az egész istentiszteletünkkel dicsőítenünk! Mindennek Róla kell szólnia, Őt kell dicsőítenie!

Minden más csak Isten dicsőítése után következik. Az ember hitbeli épülése, a lélek vigasztalása, a lelki sebek gyógyulása, a közösség megélése – ezek mind-mind alá vannak rendelve Isten dicsőségének, és válhatnak fontosabbá…  

IV.               Az istentisztelet, mint istendicsőítés alapvető jellemzői

A Jézus szavai szerint: „Az Isten Lélek, és akik őt imádják, azoknak lélekben és igazságban kell őt imádniuk.” (Jn 4,24). Tudjuk, hogy a mi istentiszteletünk az anyagi világban történik, de nem válhat fontosabbá a külső feltétel a belső tartalomnál! A templom, az orgona nem lehet fontosabb Isten Igéjénél, az Istentiszteletnél! A hangsúly mindig a lelki részen kell, hogy legyen.

Ugyanígy az emberi rész nem kaphat nagyobb hangsúlyt az istentiszteleten, mint az Isten kijelentése! Emberi szolgálat nem homályosíthatja el Isten jelenlétét! Mindig Istennek kell a középpontban lenni!

Az istentiszteleten Isten dönt mindenről: az általa kiválasztott helyen, az általa felszentelt személyek, az Ő szavát közvetítik az Általa meghatározott módon, az Általa kiválasztott gyülekezetnek!

Mivel Isten a legjobbat érdemli, ezért minden hanyagság, nemtörődömség, mulasztás, középszerűség, igénytelenség elvesz Isten dicsőségéből, és vétekbe viszi a közösséget. Törekednünk kell a tökéletességre, mert az illik Istenhez (Mt 5,48)!

V.                 Istent dicsőítő istentiszteletünk haszna

 Isten jelenlétét semmi nem pótolhatja a gyülekezetben! Az istentisztelet lényegét jelenti az Istennel való hetenkénti találkozás. Isten jelenlétében minden megváltozik: gyógyulnak az élet sebei, helyreállnak az emberi kapcsolatok, mert eltűnik a bűn – bocsánatot nyer, és új életet teremt a Lélek! Egy vasárnapi istentisztelet erőt ad a hétköznapokhoz. Helyreteszi az értékrendünket. Jelenvalóvá teszi Istent.

Nem az emberi szükségletekre, emberi emóciókra, evilági praktikákra kell figyelnünk az istentisztelettel kapcsolatban, hanem kizárólag Isten dicsőségére. Minden új gyakorlattal, szokással kapcsolatban egyetlen jogos kérdés van teológiailag: Isten dicsőségét szolgálja? Ha nem, akkor nem érdemes vele foglalkozni. Ha igen, akkor helye van az istentiszteleten.

---

[1] Karl-Heinrich Bieritz: Liturgik. 4-5p. alapján.

[2] Kádár Ferenc: Liturgika. Sárospatak, 2013. 7. p.

[3] Hafenscher Károly: Liturgika. Luther Kiadó. 2010. 25. p.

[4] Pásztor János: Liturgika. Komárom 2005. 52-53. p.

Bibliai alapfogalmak: Hit és cselekedet

9. Üdvrend:

Hit és cselekedet

Megigazulás – Megszentelődés

Új élet

Memoriterek a témakörhöz

1.      Ef 2,8: „Mert kegyelemből nyertetek üdvösséget, hit által, és ez nem tőletek van, Isten ajándéka ez,”

2.      Jak 2,24: „Látjátok tehát, hogy cselekedetekből igazul meg az ember, és nem csupán hitből. Ugyanígy a parázna Ráháb is vajon nem cselekedetekből igazíttatott-e meg, amikor a követeket a házába fogadta, és más úton bocsátotta el őket? Mert amint halott a test lélek nélkül, úgy halott a hit is cselekedetek nélkül.”

3.      Róma 3,24: „az ő kegyelméből ingyen igazulnak meg a Krisztus Jézusban való váltság által”

4.      Fil 1,6: „Ezért meg vagyok győződve arról, hogy aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégezi a Krisztus Jézus napjáig.”

5.      Róma 6,4: „Eltemettettünk tehát vele együtt a keresztség által a halálba, hogy amiképpen feltámadt Krisztus a halálból az Atya dicsősége által, úgy mi is új életben járjunk.”

I.                    A hit meghatározása

Hinni azt jelenti, hogy az ember rábírja magát egész egzisztenciájával és engedelmességével az igazság cselekvésére. A hit sem nem egy intellektuális elfogadása Isten kegyelmének; sem nem egy érzelmi ráhangolódás Isten jóságára – hanem egész lényünket és életünket kitöltő aktív válasz a kegyelemre. Ez önmagában Isten ajándéka, mi semmit nem tehetünk érte, de ha megkaptuk, akkor munkába veszi egész életünket.   

II.                  A cselekedetek értelmezése

Más az, amikor a törvényt azért tartja meg valaki, mert abból szeretne üdvösséget nyerni, és más az, amikor a Lélek gyümölcsét termi az élete (Gal 5). A cselekedetek helye nem a megváltás, vagy a megigazulás kiérdemlésénél van, hanem a megszentelődés folyamatában.   

III.                Hit és cselekedet egymáshoz való viszonya

A hit és cselekedet Pál és Jakab teológiájában szembe került egymással. Igazából csak a hangsúlyt tették máshová, de ugyanarról beszéltek. Hiszen a keresztyén embernek a megtéréshez méltó gyümölcsöket kell teremnie. A hit és az életvitel nem válhat el egymástól. Aki elindult a hit útján, annak haladnia kell a megszentelődésben is.  

IV.               Megigazulás (dikaioszüné)

A megigazulás egy jogi kifejezés, ami felmentő ítéletet, vagy sokkal inkább az ítélet felfüggesztését jelenti, s ilyen értelemben kell érteni az igazzá nyilvánítást is. Isten mondja ki felettünk ezt a bírói ítéletet. Elmarasztalnak bűneinkért, de felfüggesztik az ítélet végrehajtását. Ez nem jelenti azt, hogy mi erre méltókká váltunk, hanem ez egyedül Krisztus érdemében való részesedést jelent. Tényleges bűnös voltunk ellenére úgy tekint ránk Isten, mint visszafogadott gyermekeire.

A megigazuláson tehát tőlünk idegen igazságot, beszámított igazságot, Krisztus igazságát kell érteni. Ha Krisztusban vagyunk, akkor Isten Krisztuson át tekint reánk.     

V.                 Megszentelődés

Az apostol arra figyelmezteti a thesszalonikabeli keresztyén gyülekezet tagjait: „az az Isten akarata, hogy megszentelődjetek!” (1Thessz 4,3). Vannak megtért keresztyének, akik elfogadták a megigazulást anélkül, hogy haladnának előre a megszentelődés útján… A megszentelődés az a folyamat, amit az óember megöldöklése és az újember megelevenedése jelent a keresztyén ember életében. Ez a bűnök elhagyását jelenti és az Istennel való közösség kiteljesedését. Ez nem más mint, hogy újra helyreáll életünk fölött Isten uralma. Megszentelődünk: Isten tulajdonába visszakerül az életünk. A megszentelődés kézikönyve az etika!

VI.               A megigazulás és a megszentelődés egymáshoz való viszonya

Alapvetően nem időbeli egymásutániság, és nem ok-okozati összefüggés van a két lelki történés között. A kettő egymástól elválaszthatatlan. Nincs egyik a másik nélkül. Az egyik feltételezi a másikat. A megszentelődés a kimondott isteni ítélet kiteljesedése az ember életében.

VII.             Új élet

Lelki értelemben egy teljesen új életet kezdünk élni az újjászületés után. A bűn már nem uralkodik rajta, mert meghalt a bűnnek, Krisztusnak él. Sőt ahogy az apostol mondja: „Krisztussal együtt megfeszíttettem. Többé pedig nem én élek, hanem Krisztus él bennem; amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem.” (Gal 2,20).

Meddig lehet így eljutni? Minden bűnt el lehet hagyni? Szentté lehet válni?